Álom és ráció

Ovidius és egy kis Shakespeare

(részlet)

 

"...pocal deklamovat latinske verse..." 

 

A pocsolya-részeg Otto Katz tábori lelkész a konflisban - mindenféle nótázás, ordítozás, kukorékolás és búskomorsági roham, leszerelt történetmondói, kiszállási és nadrágletolási kísérletek után - egy ideig latin versek szavalásával szórakozott: - "Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo..."

    Ovidius nagy művének, az Átváltozásoknak Elsõ Könyvébõl való az idézet. Örök memoriternek számított valaha - nagy kár, hogy alig van diák, aki ma tanulná: "S lett legelõbb az aranykorszak, mely nem fenyítéstõl / S törvénytõl, hanem önként folyt becsületben, erényben..."

    Színtiszta ökológiai álom. Aranykor.

    Nem vágtak ki fenyõt, hogy hajót ácsoljanak belõle. Nem kényszerítették termésre a földet. "Vackort gyűjtöttek, hegyi epret szedtek az erdõn, / és somot és szedret, mely tüskés cserje között csüng, / s mit hullat Jupiter terebélyes tölgye, a makkot." A "szűzi mezõ" magától "sárgult sok súlyos búzakalásszal"; és "zöld viruló tölgybõl csöpögött az aranyszínű színméz".

    Aranykori volt az ember is: "katonák hada nélkül / élt biztonságban minden nép ... mind megelégedvén a magától lett eledellel".

    A csodás történetek enciklopédiája kétféle ökológiai szemléletet választhatna ezután. Átlökhetné az aranykort a gyermekded álmok szemétdombjára, mondván, hogy a világot immár másképpen kell nézni, hisz azóta megváltozott. (Ezt mondja is: az ezüst-, majd a rézkor után elénk tárja a vas - a háború, a rablás, a rettegés - világát.)

    Vagy ragaszkodna a gyermek-emberiség álmához.

    Ovidius az utóbbit választja; és a választást kétféle módszerrel teszi hitelessé. Ízig-vérig urbánus létére visszaálmodja magát az emberiség gyermekkorába, abba a létállapotba, amelyben a történetek születtek. A ráció híveként viszont a mű fontos helyein jelzi, majd a dramaturgiai csúcsponton megindokolja, miért érdemes a vasvilág lakosaként is visszatérnünk az ökológiai álom legfontosabb elveihez.

 

 

Fűben-fában istenség

 

Az átváltozás-mesék jelentéstõl-tartalomtól megfosztott sémája: valaki ember valamit tesz (valami történik vele), s ennek következtében valamelyik isten valami mássá (nem-emberré, természeti dologgá) változtatja. Amivé az ember változik, az nagyritkán kõ, gyakrabban víz (folyó, forrás), igen gyakran növény, leggyakrabban állat.

    Az átváltozás végpontjának szinte csak kivételesen van köze az ember tettéhez: az Orpheust meggyilkoló trák nõk ugyanúgy fává változnak gaztettük büntetéséül, mint példás jótettéért Philemon és Baucis; a szörnyűséget elkövetõ Tereus, s azt szörnyűséggel bosszuló Progne és Philomela ugyanúgy madárrá változik, mint a hitvesi szerelem isteneket is megható példája, Alcyone és Ceyx.

    Az átváltozást kérheti maga az ember, aki megalázó erõszak (Daphne, Syrinx, Arethusa) vagy gyötrelmes gyász elõl (a Heliasok, Cyparissus, Aesacos) keres menekvést; s elnyerheti az istenektõl, ha csatában esett el (Cygnus, Caeneus, Memnon), ha véletlen balesetben lelte halálát (Hyacinthus, Adonis), ha gonoszul megölték (Leucothoé, Perdix), ha igaz érzésbõl követett el öngyilkosságot (Pyramus, Thisbe, Aiax), ritkábban bűne megváltásául (Myrrha, Byblis). És megkaphatja az átváltozást az ember a féltékeny, gõgös vagy hiú istenek büntetéseként, ha szebbnek, kívánatosabbnak mert bizonyulni (Callisto, Ió, Acis), ha versenyre mert kelni az égiekkel (Pieros kilenc lánya, Arachné, Niobé), ha nem tisztelte parancsukat vagy tilalmukat (Actaeon, Hippomenes, Atalanta).

    Az ökológiai végeredmény mindenképpen ugyanaz: lelkes emberi-isteni lény lakhat mentában, lótuszban, nádban, nárciszban, violában, jácintban, anemónában; babér-, nyár-, olajfában, fekete szederben, tömjénben, ciprusban, mirhában, tölgyben; pókban, gyíkban, kígyóban, denevérben, szarkában, harkályban, daruban, gólyában, hattyúban, fogolyban, galambban, kócsagban, csókában, bagolyban, sasban, ölyvben; tehénben, bikában, disznóban, szarvasban, kutyában, majomban, medvében, oroszlánban - és folytathatnánk, hisz a műben szétszórt több tucatnyi két-három sorok utalnak újabb és újabb átváltozásokra. De ne feledkezzünk meg a többi szereplõrõl: a szerelmi bonyodalomba keveredett nimfák apja rendre valamely folyó, közülük egy, "Calydon vize" Acheolus, két történetet is elmesél Theseusnak és társainak. (Kettõs természetűek ezek a vizek: Acheolus "záportól dagadó" folyó-alakban állja el a bajnokok útját - majd ember-alakban osztja meg velük a mesét és a lakomát.)

    Ez eddig a gyermek-emberiség álma; melybõl Ovidius szinte észrevétlen léptekkel visz át bennünket az éber racionalitásba. Két mesés, de érv-erejű történettel is alátámasztja a természet lényeinek lelkes mivoltát: az alvilágból bánat-sújtottan visszatérõ Orpheus egy pázsit-borította, árnyéktalan dombon pendíti húrját, mire odagyűlnek mind a fák:

 

"s lett árnyék: mert Chaoniának nem maradott el

fája, s a Heliasok cserjéje, s a nagytetejű tölgy,

és nem a lágy hársfák, nem a bükk, nem a szűzi babérfa,

és a törõs mogyoró, s kõris, gerelyekre kiváló,

görcstelen ágú fenyõ, dús makktól görnyedezõ tölgy,

és a platánfa, a kellemetes, meg a többszínű jávor,

és nem a vízszeretõ fűzek, nem a szép vízi lótusz,

és az örökké-zöld puszpáng, s alacsony tamariszkusz,

kétszínű mirtusfák, kékmagvú bérci borostyán.

Hajladozó-lábú repkény, te is arra siettél,

és szõlõvesszõk, s szõlõhöz társul adott szil,

gyertyánok, topolyák, piruló terméssel adózó

arbutusz, és gyõzõk hajlós szép díszei, pálmák,

és borzastetejű, felgyűrt hajfürtű fenyõfa...

Köztük a ciprus, akár céloszlop; most fa, de egykor

gyermek volt...

Ily ligetet vonzott a dalos dala arra a térre."

 

    A fák végighallgatják Hyacinthus, Pygmalion, és Myrrha történetét, majd tanúi lesznek a dalnok megöletésének. És akkor a természet más lényeivel együtt elsiratják:

 

"Téged a bús madarak, téged szilaj állatok, Orpheus,

téged a durva kövek, téged jajgattak a berkek,

kik dalodért gyakran kísértek el; üstöke-nyírtan

meggyászolt a fa mind, lombját lehajítva; dagadtak

önnön könnyüktõl a folyók is..."

 

    Mármost aki (és nem amely!) lelkes természeti lény az ember művészetét élvezni, halálát meggyászolni képes, azzal szemben a lélektelen bánásmód bűn, s nem is akármilyen.

    Ennek bizonyítására mondja el - választja ki a lehetségesek közül, igen tudatosan - Ovidius Erysichthon és a Ceres-liget történetét.

 

"Egy terebélyes nagy tölgy állt a liget közepében,

egymaga erdõség; ...

Tölgylakozó dryasok gyakran táncoltak alatta,

gyakran megmérték, karjukkal láncbafonódva

fogták körbe e fát, s törzsét háromszor öt ölnyi

vastagnak lelték, s koronája alatt a nagy erdõ

oly mélyen feküdött, mint más fa tövében a fűszál."

 

    A zsarnok puszta szeszélybõl parancsot ad szolgáinak, vágják ki a fát; mikor azok haboznak, maga emeli rá a fejszét.

"Megremegett, felsóhajtott Deo terebélye,

lombja is elsápadt, sápadtak rajta a makkok,

hosszú nagy ágait is haloványság lepte be végig.

és amikor törzsébe sebet hasított a gonosz kéz,

sértett kérgébõl nem másképp folyt ki a friss vér,

mint oltárok elõtt, ha a roppant nagy bika eldõl,

árad a vércsobogás a leszelt nyak csonka tövébõl..."

 

    A szolgák megrémülnek, egyikük meg akarja gátolni a vétket; a zsarnok lenyakazza, majd újra a fának esik.

 

"Hang hallatszik a tölgy-törzsbõl, kellõs-közepébõl:

?Én, a Ceres szeretett nimfája halódom a fában;

halld a jövõt: iszonyú tettednek lesz lakolása,

elmúlásomnak vigaszául jóslom a veszted.?"

 

    A zsarnok véghezviszi a gaztettet, kivágja a fát. Az istennõ pedig példás büntetést szab ki rá: kiküldi hozzá az Éhséget, mely "két karral ölelve, és testébe taszítva magát", telefújja a szerencsétlent pusztító étvággyal. Erysichthon azután fölemészti minden jószágát, vagyonát, végül saját tagjait bezabálva pusztul el.

    A fa megremeg, sóhajt, elsápad, akár gyilkosa elõtt a védtelen ember. A fában istenség szenvedi a haláltusát, akár az emberben a lélek. A gyilkos sebektõl a fa vérzik, akár az áldozati állat - a dramaturgiai csúcsponton kiderül majd: emberre vonatkozik ez a (korában nem éppen comme il faut) hasonlat is.

    A fa: ember. Aki fát gyilkol, embert gyilkol. Ennél határozottabban ökológiai szemléletet - ahogy mondani szokás volt, "a gyakorlat síkján" - bajos volna megfogalmazni.