fordítás: Ursula K. Le Guin

A mérsékelt és trópusi éghajlatú területeken, ahol nagy valószínűség szerint a hominidák emberekké váltak, a fajok fõ eledele növény volt. A paleolitikumban, a neolitikumban és a kõkorszakban az itt élõ emberek táplálékuk 65-80 százalékát gyűjtögetéssel szerezték; csak a sarkkör peremvidékein volt a hús a legfõbb táplálék. A mamutvadászok látványosan uralják a barlangfalat és képzeletünket; de életben maradásunkhoz és jóllakásunkhoz valójában magvakat, gyökereket, rügyeket, zsenge hajtásokat, leveleket, diókat, bogyókat, gyümölcsöket gyűjtögettünk (kiegészítve mindezt bogarakkal, puhatestűekkel, illetve hálóval vagy kelepcével zsákmányul ejtett madarak, halak, patkányok, nyulak és más, agyar nélküli apróságok húsával, a proteinszint növelése érdekében). És még csak nem is kellett nagyon megerõltetnünk magunkat - sokkal kevésbé, mint a mezõgazdaság feltalálása után a más földjén robotoló szolgáknak, vagy a civilizáció kiötlése óta a fizetett munkásoknak. Egy átlagos kõkorszaki ember heti tizenöt órányi munkából vidáman eléldegélt.

    A létfenntartásra fordított heti tizenöt óra rengeteg idõt hagyott másra. Olyan sok szabadidõt, hogy azok a nyughatatlanok, akiknek nem volt utódjuk, hogy színt vigyen az életükbe, vagy éppen mit sem konyítottak a barkácsoláshoz, fõzéshez vagy énekléshez, és érdekes gondolatok sem kötötték le õket, kereket oldottak, és mamutokra kezdtek vadászni. A tehetségesebb vadászok aztán hazatántorogtak a nagy rakás hússal, rengeteg elefántcsonttal, és egy történettel. A lényeg nem a hússzerzés volt. Hanem a történet.

    Nem könnyű igazán izgalmas történetet összehozni abból, hogy "És akkor kicsépeltem a zabkalászból a szemeket, majd még egybõl, aztán még egybõl és még egybõl, aztán egy újabból, aztán megvakartam a szúnyogcsípéseimet, és akkor Úl mondott valami vicceset, aztán lementünk a csermelyhez és ittunk, és nézegettük a gõtéket, aztán újabb zabbal benõtt részre bukkantam..." Nem, ez össze sem hasonlítható, egy napon sem említhetõ azzal, hogy "És akkor a dárdámat mélyen a gigászi, szõrös horpaszba döftem, miközben Úb, akinek a testét átjárta az egyik ide-oda kaszaboló, hatalmas agyar, sikoltozva vonaglott, mindenhonnan bíborvörös patakokban ömlött a vér, Búbot pedig péppé zúzta a földre rogyó mamut, miután én tévedhetetlen nyilamat a szemen keresztül egyenesen a bestia agyába lõttem."

    Ennek a történetnek nemcsak Cselekménye van, Hõse is. A hõsök nagy hatalmúak. Mielõtt észbe kapnál, a zabmezõn gyűjtögetõ férfiak, nõk és gyermekeik, az ügyes kezűek tudása, a bölcsek bölcsességei, a dalnokok énekei már mind alárendeltek ennek a hatalomnak, minden és mindenki a Hõs történetének szolgálatában áll. Ez már nem az õ történetük. Hanem a Hõsé.

Virginia Woolf a Három Guinea címen megjelent könyv tervezése közben a jegyzetfüzetében egy "Szójegyzék"-nek is oldalt nyitott; létre akart hozni egy új nyelvet, hogy újfajta történeteket mesélhessen. Ebben a szójegyzékben az egyik tétel a hõsiesség, amit "palackszerűség"-ként [botulism] definiál. A hõs szó Woolf szótárában "palack"-ot jelent. A hõs mint palack - meglehetõsen pontos definíció. Az én cikkem hõse a palack lesz.

    Nemcsak borospalackra vagy gines üvegre gondolok, hanem palackra a szó régi, általános jelentésében: tárolóedény, olyasmi, amiben valami mást tartunk.

    Ha semmid sincs, amibe beletehetnéd, a táplálék megszökik tõled - még ha olyan kevéssé harcias és meglehetõsen magatehetetlen tárgyról van is szó, mint a zab. Annyit falsz belõle, amennyi csak beléd fér - mindaddig, amíg kéznél van. Elsõdlegesen ugyanis a gyomrod a tárolóedényed. De mi a helyzet, amikor másnap reggel felébredsz, hideg van és esik az esõ? Ugye milyen jó lenne, ha volna nálad néhány maréknyi zab, hogy megrághasd és odaadhasd a kis Úmnak - akkor talán végre befogná a száját. Igen ám, de hogyan viszel haza egy teli bendõnyinél meg egy maréknyinál többet? Így hát felkelsz, és elmész ahhoz a nyavalyás, felázott zabmezõhöz az esõben. Bár lenne nálad valami, amibe beletehetnéd Ú-Ú babát, hogy két kézzel szedhesd a zabot! Mondjuk egy levél, tökhéj, kagylóhéj, fészek, táska, kendõ, zsák, kulacs, korsó, doboz, tárolóedény. Valamilyen tároló. Valami, ami befogad.

 

A kultúra legelsõ terméke, a legkorábbi találmányok egyike valószínűleg valamiféle edény volt, ami az összegyűjtött táplálék tárolását lehetõvé tette, továbbá valamilyen kendõbõl vagy hálóból fabrikált eszköz, amivel hordozni lehetett.

    Ezt írja Elizabeth Fisher A nõ teremtése [Women?s Creation; McGraw-Hill, 1975] című könyvében. De nem, ez lehetetlen. Hol van az a gyönyörű, hatalmas, hosszú, kemény tárgy (egy csont, azt hiszem), amivel a Majomember leütött valakit a filmben, majd az örömtõl részegen, hogy elkövette a világ elsõ gyilkosságát, az ég felé hajítja a tárgyat? A csont mozgás közben űrhajóvá változik, és a kozmoszba fúródik, hogy elhintse az élet magvait. A film végén létre is hoz egy bűbájos magzatot (természetesen kisfiút) bármilyen méh, bármilyen központ nélkül (hát nem furcsa?), miközben a Tejút körül sodródik. Nem tudom. Nem is érdekel. Én nem azt a történetet mesélem. Hiszen azt a történetet már mind hallottuk; mindannyian hallottunk a botokról és dárdákról és kardokról, az eszközökrõl, amikkel zúzni, döfni, ütni lehet; a hosszú és kemény tárgyakról. De sohasem hallottunk arról, amibe más dolgokat lehet beletenni; a tárolandót tároló tárolóról. Ez új.

    De egyben õsrégi is. A tárolóeszköz biztosan létezett már a fegyver elõtt (ha belegondolunk, jóval a fegyver elõtt), a késõi, fölösleges, fényűzõ eszköz elõtt; létezett jóval a hasznos kés és fejsze elõtt, létezett a nélkülözhetetlen hajcsárok, vagy a malomkövekkel és ásókkal dolgozók megjelenésekor. (Mi értelme lenne kiásni egy csomó krumplit a földbõl, ha semmi nem áll a rendelkezésedre, hogy hazacipeld, amit nem tudsz helyben elfogyasztani?). Volt egy eszközünk, amivel megkaparinthattuk a föld energiáját - és ezzel egy idõben (vagy még inkább: már ezelõtt) készítettünk olyan eszközt is, amivel haza tudtuk vinni ezt az energiát. Szerintem ez így logikus. Lelkesen támogatom az elképzelést, amit Fisher az emberi evolúció "szatyor-elméleteként" [Carrier Bag Theory] emleget.

    Ezzel nemcsak az emberi fejlõdés elméletének számtalan homályos foltja válik megmagyarázhatóvá, nemcsak rengeteg teoretikus ostobaság kiküszöbölhetõ (például a tigrisekkel, rókákkal, és más, szigorúan territórium tartó emlõsökkel kapcsolatos elméletek): ez az elmélet engem személy szerint az emberi kultúra részévé avat, méghozzá úgy, ahogyan ezt még soha nem tapasztaltam. Amíg általános meghatározása szerint az emberi kultúra a hosszú és kemény, szúrásra, zúzásra, gyilkolásra szánt tárgyak használatából ered és ezek által fejlõdik - addig nem hiszem, hogy bármi közöm lenne (vagy akarnám, hogy bármi közöm legyen) hozzá. ("Amit Freud hibásan a nõk civilizálatlanságának tartott, az valójában a nõk civilizációval szembeni hűtlensége" - ahogy Lillian Smith megállapította.) A társadalom, a civilizáció, amirõl ezek az elméletírók beszéltek, valóban az övék volt, õk birtokolták, õk szerették; õk voltak az emberszerűek, a teljes mértékben emberek: õk, a bezúzók, szúrók, átdöfõk, a gyilkolók. Minthogy én is szerettem volna embernek érezni magam, bizonyítékokat kerestem, tényleg ember vagyok-e. De ha ezt jelenti embernek lenni: fegyvert készíteni és gyilkolni vele, akkor súlyosan tökéletlen emberi lény vagyok - ha egyáltalán ember vagyok.

    Hát épp ez az - mondják õk. Te nõ vagy. Lehet, hogy nem is emberi, de minden bizonnyal tökéletlen lény. És most maradj szépen csöndben, amíg mi folytatjuk a Történetet a Hõs Férfi származásáról.

    Csak folytassátok - felelem, miközben útnak indulok a zabmezõ felé Ú-Úval a kötényemben, mellettem a kosarat cipelõ Úmmal. Ti csak folytassátok a mesét, hogyan zuhant a mamut Búbra, hogyan vetette magát Káin Ábelre, hogyan zuhant a bomba Nagaszakira, hogyan hullott az izzó napalm a falu lakóira, hogyan hullottak és hullottak a rakéták a Gonosz Birodalmára, csak meséljétek mindarról, ami az Ember fejlõdését kísérte.

    Ha emberhez méltó belerakni valamit (amit szeretnél megtartani, mert hasznos, ehetõ, vagy egyszerűen csak szép) egy zsákba, kosárba, összecsavart háncsdarabba, a saját hajadból szõtt hálóba, vagy bármi másba, és aztán hazavinni (maga az otthon is csak egy nagy erszény vagy táska; ember-tároló), késõbb elõvenni és megosztani másokkal, vagy eltenni télire, esetleg az orvosságos zacskóba, vagy ereklyetartóba, netán múzeumba, egy szent helyre és másnap talán megint odavinni, odatenni valamit - ha ez emberhez méltó, ha ez az, amirõl az emberség szól, akkor végsõ soron mégis ember vagyok. Teljes mértékben, szabadon, boldogan, életemben elõször - ember vagyok.