Szeiza
vers
Tóth Árpád szellemének
Szeiza: ülök a sarkamon.
Nyitott, védtelen hatalom
részese, része, eleven képe,
formátlan forma, alkalom,
ez vagyok: villámló nyugalom.
Két láthatatlan katana
hever hűsen a combomon,
egy angyal és egy bestia.
Én nem mondom, hogy lényem vagy
bárki létezõség kicsinyke volna.
Ez legyen sorsom keresztje, súlya,
amit tartok, s ami lenni hagy.
A kukákban nedvedzõ fonnyadékok
közt turkáló kéz az én kezem,
s lélegzetem is összeér sok...
Hiába nem látom - elhiszem.
Szeiza: lángok a térdemen.
Mind, amit várok, megvan és megvár:
se pajzs, se golyófogó kevlár
nem véd meg attól, hogy létezem.
Majd meglátjuk, majd meg lehet látni,
mivé s hová. Történhet bármi,
hallom a hívást, hát fel kell állni,
s szeretni, amitõl él az életem.