Madách és Dante

Az ember tragédiájáról töprengve sokan megállapították már, hogy Madách világképe jellegzetesen dualista, azaz a drámában Lucifer és az Úr igazsága csaknem egyenlõ súllyal jelenik meg. Csakhogy a dualizmus minden valóban mély istenképzet hátterében ott dereng. Még a hivatalos egyházi doktrínához Madáchnál jóval hűségesebb Dante sem képes elrejteni. (A szintén mélyen vallásos Eckhart mester vagy Böhme miszticizmusáról nem is beszélve, melyek a dualizmus bizonyos aspektusait szinte már explicite is vállalják.)

    A Commedia és a Tragédia közt azonban egyéb vonatkozásokban is különös párhuzamokra bukkanhatunk. Az, hogy az Úr világa vizualizálhatatlan és ezáltal racionalizálhatatlan is, hogy a létnek azok a dimenziói, melyeket az Úr képvisel, nem a hagyományos értelemben vett (azaz "fizikai") térben és idõben találhatók, Dante számára is evidencia. Madách, amint azt korábban is megkíséreltem bizonyítani,1 Éva álmát éppen e vizualizálhatatlanság és racionalizálhatatlanság miatt nem jelenítheti meg, de - feltevéseim helyessége esetén - közvetve (a tudatosan megkonstruált hiány révén) ugyanúgy beépíti a műbe, mint ahogyan (paradox megfogalmazások révén) Dante is megkísérli "megjeleníteni". A Paradicsom XXVII. énekében, a Kristály-égbe érve, Dante meglepetten állapítja meg: "Egyforma annak fényes, magas üdve / minden részén, hogy még csak azt se sejtem, / hogy Beatrice mely tájába vitt be."

    Beatrice pedig így fejti meg a rejtélyt: "S ez az ég nincs már semmiféle térben, / csak az Úr lelkében...", illetve idõbeli aspektusban: "ez [mármint a Kristály-ég - B. B.] a cserép, amelybe gyökérrel / nyúl az Idõ, míg más egekbe lombbal..."

    Az az idõ, illetve öröklét azonban, melyet a szublunáris világ, illetve az egyenletes mozgású égi szférák képviselnek, az állócsillagok szféráján túli Kristály-égben gyökerezik ugyan, de az alacsonyabb szférákban szökken szárba, illetve lombba - mintegy fejjel lefelé. Mert a Kristály-ég határán az irányok átfordulnak, egyfajta geometriai inverzió következik be.

    Dante univerzumának térbeli felépítése különben is rengeteg fejtörést okozott az értelmezõknek. A költõ (erre Dantéról és Miltonról írott esszéiben már T. S. Eliot fölfigyelt) alapvetõen vizuális alkat (szemben Miltonnal, aki alapvetõen auditív és Shakespeare-rel, aki Eliot szerint egyszerre vizuális és auditív). Ezért az Isteni Színjátékban leírt univerzumot az értelmezõknek geometriailag is a lehetõ legkomolyabban kellett venniük. (Patapievici 2004. 84.)

    És éppen ez okozta a problémát. Dante leírásai olyan - elsõ látásra paradox - Mindenséget sugalltak, melynek egyszerre két középpontja van: egy belsõ és egy "külsõ". Az érzékelhetõ szférák a Földet övezik, középpontjában a Sátánnal, akit a középkori világkép az érzékelhetõ világ térbeli centrumában lokalizál. (Madách az idõben helyezi Lucifert középpontba úgy, hogy a Londoni színt, a drámai világ jelenét, ábrázolja Lucifer voltaképpeni "világaként".)

    A Pokol legbelsõ körén túllépve azonban az irányok is átfordulnak, Dante és Vergilius útja a Sátán csípõje mellett elhaladva többé már nem lefele (és mint látni fogjuk "befele"), hanem felfele (illetve mint látni fogjuk, "kifele") vezet (Pokol, XXXIV, 88-93). Az ugyancsak kilenc - de ezúttal érzékelhetetlen - szférából álló Empyreum középpontjában viszont az isteni Fény és Szeretet áll.

    Ráadásul a Kristály-eget meghaladva a "kint" és a "bent" fogalmai is megcserélõdnek. Mégpedig úgy, hogy a Kristály-ég után következõ deocentrikus égi szférák (az angyal-seregek) és "mennyei rózsa" szirmai (melyek a Pokol köreinek felelnek meg), bár a Föld köré domboruló belsõ szférákhoz (az érzékelhetõ világ égi szféráihoz) viszonyítva egy külsõ középpont (az isteni "Pont") köré domborulnak, egyben a diabolocentrikus égi szférákat (az érzékelhetõ világ égi szféráit) is "körülölelik". Az átfordulás a Föld középpontjában történt átfordulás tükörképe, csakhogy az inverzió ezúttal az érzéki világ "perifériáján" következik be. E külsõ fordulópont mégis a belsõt tükrözi. Dante eddig kifele haladt, mostantól befele fog haladni. (Tehát éppen fordítva, mint pokolbeli útja során.)

    Az irányváltásnak a szféráknál is komoly következményekkel jár. Azoknak a szféráknak, melyek korábban (belülrõl nézve) homorúak voltak, kívülrõl nézve domborúakká kell lenniük, és amelyek a Kristály-égbõl nézve még homorúnak látszhattak volna, az új bentrõl szemlélve (mely az érzéki világ nézõpontjából kintnek minõsülne) domborúakká kell alakulniuk. Ez csak akkor következhet be, ha a gömbök középpontja is bentrõl kívülre kerül, azaz magukat a koncentrikusan egymásba épülõ gömböket, mint egy kesztyűt kifordítjuk (Patapievici 2004. 67.) Így ami korábban belül volt, valóban kívülre kerül, ami meg kívül volt, az belülre. Ezért az egyes szférák méreteiket is megváltoztatják, a belsõ szférák átmérõje megnyúlik, a külsõké megrövidül, a kifordítást követõen csakis így férhetnek el egymásban. Emiatt azonban a haladási irány a kifordítást követõen sem változik: Dante és Beatrice befele haladva is "felfele" közelítik meg az "isteni Pontot".