A Vásárcsarnok

 

Errõl a quartierrõl senki sem tud, csak én. Alkonyatkor hirtelen Párizzsá alakul. Kicsi, de piszkos kávéházak, boltok, melyekbõl izgalmas gyümölcs-, fõzelék- és hússzag árad, különös, figurának megjátszott emberek; mögöttük egy elhanyagolt folyópart, mint a Szajna, és rájuk világít a Citadella, mint az Eiffel-torony. Ön éjszaka átmegy a téren, a Vásárcsarnok mögött, és egyszerre jobbra és balra felébrednek a tyúkok, száz tyúk, ezer tyúk, és lármázni kezdenek. "Itt nem szabad állomásozni, kérem?, mondja egy késõi rendõr egy magányos teherautónak. "Leállt a motor?, feleli bűntudatosan egy apacs. "Nyavalyát, kérem?, mondja a rendõr. És órák hosszat veszekednek az éjszakában, mint a párizsiak.

A francia forradalom alatt és után, az egyre szorongatóbb párizsi éhínséggel küzdve szervezik meg az ottani vásárcsarnokok hálózatát. A példát átveszik: Európa nagyobb városaiban egymás után épülnek az ilyen-olyan piacok. A 19. század végén a rohamosan gyarapodó lakosságú Budapesten is megkerülhetetlenné válik a városi élelmiszerellátás megoldása, 1892-ben nemzetközi tervpályázatot hirdetnek a régi sóház telkén emelendõ vásárcsarnok építésére. A cél kettõs: egyrészt a csarnokban összpontosul a nagybani árusítás, másrészt a környezõ kerületek kiskereskedelmi ellátására is helyet kell biztosítani. A Pecz Samu műegyetemi tanár tervei alapján épített, neogótikus stílusú csarnok korszerű vasszerkezete, a belsõ elrendezés letisztult logikája a modern építészet felé mutat. A Csepel-rakpartról vasút szállít, az alsó raktpartról alagúton át kerülnek a csarnok pincéjébe a kikötõbe érkezõ áruk. A fõcsarnokban az adás-vételen kívül helyet kapnak irodák, egy vendéglõ és az adóhivatalok, a kisebb baromficsarnokban tojást és szárnyasokat árulnak, a 10 344 négyzetméternyi vasszerkezetű pincében tárolásra, raktározásra alkalmas helyiségek és hatalmas hűtõk sorakoznak.

Az 1894-es alapkõletétel után gyorsan halad a munka, aztán az ünnepélyes megnyitó elõtt néhány nappal hatalmas tűz üt ki, leég az egész tetõzet, az építkezés jelentõs részét újra kell kezdeni, gyújtogatásra gyanakszanak, de semmi nem derül ki, végül 1897-ben nyitják meg a nagyközönség elõtt. Kamermayer Károly, Budapest elsõ fõpolgármestere, aki az építését szorgalmazta, addigra nyugalomba vonul, és csak a polgárok tömegében állva örvendezik - még abban az évben meghal. Kofák és háziasszonyok, egy-két úri dáma és még több szakácsné meg szolgálólány tölti meg a csarnokot, meg az óriás halmokba rakott gyümölcsök, zöldségek szín- és illatkavalkádja; pirosló hústömbök és rikoltó baromfik között forgolódnak, hangos-szagos, mégis polgári díszletekben. Itt tilos kiabálni,  káromkodni, a másik áruját becsmérelni,  és még a levegõ is más, mint az utcán összetákolt bódék között - az összes jelenlevõ némi meghatott gõggel viselkedik. Legjobban növeli önérzetüket az a czégtábla, amelyik mindenik áruló-helye felett, szép nagy betűkkel hirdeti, hogy itt Tóth Sára árul, amott meg Kis Mária vagy Werner Jozéfa. Mikor a vevõkben szünet van, egyik-másik elmerengve pillant csinos czégtáblájára, elgondolkozik a világ haladásán s úgy érzi, hogy lám biz õ is egyszerű piaczi kofából valóságos cégtáblás kereskedõ lett! Ennek aztán öntudatára jutva, magától rátér, hogy most már illedelmesebb modor illeti meg, mint hajdanában.

A IV., V., VI., VII. kerületek köztéri piacait megszüntetik, betiltják a járva-kelve árusítást és a házalást, a nyitvatartási idõt a megszokott utcai kereskedés idejéhez igazítják és német mintára bevezetik a délutáni nyitva tartást. A Vásárcsarnokkal együtt további öt kerületi csarnokot építenek - ennek a hálózatnak kellene ellátni az egész várost, a központi 800 és a kerületi 1000 kiskereskedõt. Ezt már nem bírja el az épület: a tömegcikkek nagykereskedelme fokozatosan kiszorul, áttevõdik a csarnoki pályaudvar területére meg a Duna-parton és a környezõ tereken felállított deszkabódékba. A megoldást az Élelmiszer-nagyvásártelep 1931-es felállítása hozza meg, az emberek mégis mintha kevesebbet vásárolnának, az árak továbbra is fölfelé kapaszkodnak, mint valami nagykedvű hegymászó, aztán bevezetik, hogy öt kilónál nagyobb súlyú árut a Vásárcsarnok területén nem szabad eladni, így csapnának le a feketézõkre, az árusok tiltakoznak, kétszáz felháborodott ember a vezetõséggel szemben, riadóautókon érkezik a karhatalom, végül megegyeznek.

A csarnok látogatása az állami protokollprogram része, Margaret Thatcher is itt vásárol paprikát és fokhagymát, 1994-ben fejezõdik be a teljes felújítás, a turisták kedvelt látógatóhelye ismét régi fényében ragyog, leleményes szervezõk "Torkoskodjon Budapest éléskamrájában!? címmel hirdetnek programot, van "Reggeli dõzsölés? és "Csarnoki csipegetés?, kis- és nagyétkűeknek, vegetáriánusoknak és a házi koszt kedvelõinek, kóstolgatás közben szól Liszt Magyar rapszódiája meg Brahms Magyar táncai, így jobban csúszik a falat, csak tessék, csak tessék, az emeleten jutányos áron kaphatóak a Távol-Keleten gyártott, magyaros ajándéktárgyak.