Lakásavató

Akkoriban egy padlástérben kialakított lakásban éltek. A zörömbölve-rángatózva járó lift az ötödik emeletig vitt, onnan csigalépcsõn közelíthették meg a két szobára, elõszobaként is funkcionáló étkezõkonyhára és fürdõszobára tagolt negyvennyolc négyzetmétert. Az öreg, fusizó kõműves, aki a beépítést vezette, csak anyagköltséget számolt, és nagylelkűen hétvégi segédmunkát ajánlott az egyetemista Hajnal Mártonnak. Õ pedig két év alatt kamatmentesen ledolgozta a falazás, a víz-, a gáz- és villanyszerelés, a burkolás, sõt az asztalosmunkák árát. Talán nemcsak a barkácsolás okozott aztán annyi bosszúságot - csõtörést, vezetékégést, hogy darabokban szakadt le a menynyezetrõl a vakolat, hogy összeroskadt a könyvespolcuk -, talán az anyagok és eszközök eleve rosszak voltak, innen nézvést rútak is, mégis csodás, mert az övék, õk csinálhatták maguknak. De sohasem mondták - nem is érezték - azt a lakást paradicsominak, és nemcsak a vacak kis romlások-csorbulások miatt - eszükbe se jutott, hogy otthonuk gondtalansággal kecsegtetõ hajlék lehetne. Büszkén, már-már gõgösen szerették az önállóságukat, a saját teremtést is.

    Az elõszobafal mögött dörömbölt a liftmotor, vendégeik szemérmesen vagy dühösködve szánakoztak, hogy ez kibírhatatlan, és hitetlenkedve hallgatták Hajnal suta mentegetõzését, hogy néhány nap alatt úgy megszokta a rémítõ lármát: már észre sem veszi; ilyenkor még a jó szándékúak is - nem tehettek mást - sötét jövendölésekkel pöttyözték a lakást, amit nem lehetett porszívózni vagy kikefélni, mint a cipõvel behordott sarat. Maradandó halláskárosodással fenyegettek, hamarosan jelentkezõ és szaporodó neurotikus tünetekkel, a születendõ gyerekeikre leselkedõ megannyi torzulás veszélyével. A komor képeket alig lehetett viccelõdve elhessenteni, pedig az alattuk lakó elmebeteg nõ például csakugyan veszélyesebb volt. Ki tudhatta, hogy amikor céduláival teleragasztotta a lépcsõházat, hogy mindannyian kushadjanak, mert hamarosan végítéletet hirdet, s õ egymaga fogja felrobbantani nemcsak a házat, hanem az egész világot - ki tudhatta, van-e ehhez valami eszköze és terve, van-e robbantható gázpalackja vagy képes-e kinyitni a gáztűzhely csapjait, s aztán gyufát gyújtani. Hogy csakugyan engedelmeskedik-e a kérlelhetetlen szigorral parancsoló szellemeknek. A rendõrségen kételkedtek, kivártak volna, és hiába hogy mégiscsak intézetbe szállíttatták, egy hónap múltán erõs nyugtatókkal hazajöhetett. Visszakerült és megint kiengedték, vissza és ki, isten tudja, hányszor, s hogy alkalmanként miért ki és miért vissza. A lakók már a találgatásba is belefáradtak: otthon van-e Paula vagy a bolondokházában. Amikor a lakásából áradó szörnyű bűz felkorbácsolta az aggodalmaskodó indulatokat, valaki kimondta, hogy végül hát mégsem a házzal és a világgal, csak önmagával végzett. Napok óta senki sem látta a lépcsõházban, nem tett ki az ajtaja elé szemetet, csöngetésre nem nyitott ajtót - lehet, hogy bent rohad a teteme? Szégyelltek egymásra nézni - ki mennyire felelõs, hogy van ez? Annyira féltek egy magányos, nyomorult elmebetegtõl, hogy halálba kergették? Mindannyian múlt idõben gondoltak rá, mégis úgy határoztak a lakógyűlésen, hogy rendõri segítséget kérnek: fel kell törni Paula lakását. Az egyik földszinti lakó - hosszú, vékony nyakú, szemüveges, õsz mérnök - sipítva mondta, hogy "tiszta vizet kell önteni a pohárba", a kényszeredett mosolyokat látva elhallgatott, értetlenül vonogatta a vállát, kifordította a tenyerét, "én csak jót akarok... semmi mást... én csak jóakaratból..." A rendõr felszólítására Paula azonnal ajtót nyitott. Állítólag kedves, sõt alázatos volt, megígérte a tisztnek, hogy a szobában felhalmozott hulladékot - döglött macskát, galambot is - még aznap eltávolítja, "tetszik tudni, én csak jót akartam... megesett a szívem ezeken a jószágokon... tetszik tudni, azért haragszanak rám, mert én más vagyok... ezek nem jó emberek... tessék nekem elhinni... nem jó emberek". Néhány hónappal késõbb csakugyan eltűnt. Örökre. Úgy hírlett, megerõszakolták és megfojtották Paulát a parkban. A száját rongyokkal tömték tele, mocskos papírral és homokkal takarták le - de senki sem tudott biztosat, még azt sem, hogy valaha is felderítették-e az elkövetõt; több tettest emlegetettek: "egy egész huligánbanda végigment rajta... halott volt már... mert elõbb megfojtották... az arcát meg késsel összekaszabolták... ezek a huligánok ilyenek".

    A hosszú nyakú mérnök javasolta, hogy a ház lakói csináltassanak emléktáblát a kapu alatti falra. Véssék rá Paula nevét, "csak a neve legyen rajta... nem tudom különben... ahogy gondolják... talán a születési és halálozási évszám... de a lényeg, hogy erõszak áldozata lett, és a lakók kegyelettel õrzik emlékét... ez így tisztességes... ennyivel tartozunk neki is, magunknak is..." Nem lett emléktábla. A tanácson kellett engedélyeztetni, és senki nem talpalta ki. A mérnök meghalt, többen lakást cseréltek - az újonnan beköltözõk semmit se tudtak Pauláról; a lángvörös parókát viselõ, nyugdíjas zongorakísérõ, az õslakó Szabó-Papp Tiborné meg vitatta is, miért éppen a félkegyelmű Paulának kell tábla; "én ellene szavazok... de ha mindenki úgy akarja... felõlem legyen, még a rám jutó költséget is állom... bár meggyõzni nem fognak... nagyon jól tudom, hányan haltak meg erõszakos halállal csak ebben a házban is... az õ emléküket talán megõrizték?... Mi az, kérem, hogy kegyelet?... itt sokan pusztultak... egészen ártatlanok... elvesztek, eltűntek, és nem is gondoltunk velük... most mire ez a szentté avatás?... én legalább ki merem mondani, hogy nem tetszik, de ha mindenki úgy akarja... tessék csak!" - mire Hajnalék elköltöztek, az emléktábla-ötlet feledésbe merült. A tanácsi lakások többségét közben meg kellett vásárolni, és a tulajdonossá lett lakók még a korábbinál is kisebb hajlandóságot mutattak bármiféle költséggel járó közös akcióra. Kenõpénzzel sikerült elérni, hogy a kiárusítás elõtt az ingatlankezelõ felújítsa a liftet - kicserélték a motort és a fülkét is -, így elejét vehették annak a hosszú, meddõ vitának, ami a szomszéd házban vad ellenségeskedéssé fajult. Ott állítólag kést is rántottak és piros festékkel mázolták be a lakásajtókat. "Ha kinek-kinek fizetni kell a felújítást - hangoskodott a házmesterlakásba csak nemrég költözött fiatal pár -, mire föl fizessen a liftért a földszinten lakó. A lift működtetése nem tartozik a közös költségbe se!"; "de odatartozik... nagyon is oda!" Szabályokat és rendeleteket lobogtattak; "olyan nincs, hogy nem olvassa el! Igenis elolvassa!... innen addig el sem megy... betömöm a szájába!" A ház, aminek tetõterében Hajnalék laktak, visszafogottabb indulatokkal, talán több keserű dörmögéssel, méltatlankodással zsúfolódott. Mert több volt az elmagányosodott öreg ember? Vagy esetleges, hol, mikor és mi robban? Náluk még a Paula keltette ijedelem sem lángolt fel igazán, de a szégyen, mint a hideg hamu, mindent belepett: kapualjat, lépcsõt, az új liftfülkét is. Hajnalék igyekeztek hiányozni a lakógyűlésekrõl, s az udvarias köszönéseken kívül nem kezdeményeztek beszélgetést, mégis tudtak az eseményekrõl, érzékelték a hangulathullámzásokat, de akkoriban tökéletesen lekötötte figyelmüket a saját felnõtt, szerelmes életük - no meg az ország, sõt, a nagyvilág forradalmasításának lehetõsége. Olyan tisztán ragyogó képeik voltak a forradalmasításról - részegítõ, tizenkilencedik századból örökölt szabadság- és függetlenség-álmok -, hogy a lehetetlenség szörnyű nyomása alatt sem hihették el: valójában csöppnyi lehetõségük sincs. Most már minek szépíteni? Nem volt. Semmi. Legalábbis nekik való semmi. Akkor meg mit értek el szívóssággal, elszántsággal, a hegyeket is megmozdító vágyukkal? A sok-sok lázadó indulat és gondolat önámítás volt? elpazarolt, régiséget majmoló idõkitöltés? mintha ezekkel tetszetõsebbé és gusztusosabbá csomagolhatnák az életet?

    Mindenesetre a házbeli események épp csak súrolták tudatukat - képzeletükben elevenebben mozogtak a spanyol polgárháború, a francia ellenállás vagy a prágai tavasz hõsei, mint Paula, a hosszú nyakú mérnök, a nyugdíjas, parókás, özvegy zongorakísérõ, vagy bárki, akivel a lépcsõházban, az utcán találkoztak. A kísértetek meg, akiket a házmesterné azon a szombat délután betelepített hozzájuk, bizonyára arra rendeltettek, hogy közvetítsenek. Motozásuk, lélegzésük hallható, mint a liftzörömbölés, mint a tetõig felnõtt, sokszárnyú, hajlékony ezüstfenyõ kopogása. Ha szél fújt, a fenyõ oda-odacsapott az ablaküvegre - figyelték a remegõ, összekarcolt üvegtáblát, meddig bírja, de nem nyesték meg a fát. Elõfordult aztán, hogy a fürdõszobájuk elõtti lapos tetõn - a szomszédos ház tetején - járkált valaki. Könynyen átugorhatott hozzájuk. Lehetett bádogos, antennaszerelõ vagy rablógyilkos. Talán kalandozó-álmodozó akárki. Fényes nappal is láttak overallos ismeretlent, és éjszaka furcsa árnyat: mint egy óriásmacska, máskor úgy tűnt, patás és hosszú farkú vagy épp hajlott hátú, indián varkocsú, öreg. Fülledt melegben is be kellett zárni a fürdõszoba tejüveg ablakát. Nem mintha bárkit visszarettentene egy becsukott ablak. Késõbb megjelentek, éveken át visszatértek - vagy tavasszal kikeltek? - és búgva repkedtek a szárnyas hangyaseregek. Reggelente ellepték a fürdõkádat, és nem használt az ecetes meg élesztõs meg klóros meg isten tudja, milyen irtókísérlet. Semmi. Kora tavasztól õszig másztak és vergõdve, szánalmas erõlködéssel repdestek. Fájdalmas volt a kínlódásuk, taszító is, de veszélytelen invázió. Közömbösebben éltek velük, mint a házmesterné kísértetei.

    Fél esztendõ - talán több is eltelt a beköltözésük óta. Paulát már intézetbe szállították és kiengedték. Szabó-Pappné kedd és péntek délutánonként még otthon próbált a partnereivel - nem énekesek, hanem a repertoárjukat bõvíteni vágyó színészek jártak hozzá. Megzenésített, századelejei verseket daloltak. Patetikusan és unalmasan. Szabó-Pappné odaadóan ütötte a billentyűket. A mérnök panaszt tett a tanácson, de a zongorakísérõnek törvényes joga volt gyakorolni, felkészülni az elõadásokra; "tiszteletben tartom a törvényt - mondta a hosszú nyakú, szemüveges -, de elvárom, hogy más is tiszteletben tartsa. Hat óra után csöndet akarok". És náluk a házban végül is nem lett lármás veszekedés.