Rajzás

David Attenborough meséli az Élõ bolygóban, hogy a lombos erdõk fáinak széles lemezŰ leveleit mennyire szeretik a hernyók (a lédús, világoszöld levelek sokkal ízletesebbek, mint a fenyõtŰk). Ám a fákat se kell félteni: felkészültek a rohamra. Leveleikben olyan pocsék ízŰ csersav képzõdik, hogy sok hernyó - érthetõen - nem hajlandó megenni. Ám, mint minden más védelmi rendszer, ez is roppant költséges, hiszen nagy részét fölemészti a fa "bruttó termelésének", amit magasztosabb célokra, mondjuk ágak és levelek építésére fordíthatna. Így hát a fa nem is "kotyvaszt" ilyen elhárító anyagokat kisebb támadások esetén. Nagyobb invázióknál azonban cselhez folyamodnak az ostromlottak. A tölgy például gyorsan csersavat állít elõ a megtámadott levelekben, ami ugyan közvetlenül nem öli meg a hernyókat, de arra kényszeríti, hogy másszanak csak arrébb, keressenek máshol ízletesebb falatokat - eközben azonban leleplezik magukat a lesben álló madarak elõtt, amitõl a hernyócsapatok száma máris csökken.

    De nem ez a legnagyobb furfang. Ha a roham súlyos, a fa figyelmezteti társait is a fenyegetõ veszedelemre: különleges, az emberi orr által nem érzékelhetõ "küldönc" anyagokat bocsát ki. A másik fa veszi az adást, és válaszképpen tannint állít elõ leveleiben, még mielõtt a hernyók elérnék.

    A társasság eme lenyŰgözõ jelenségénél talán még rejtélyesebb, amikor a trópusi erdõk nagy területén egy faj összes egyedei egy idõben virágoznak. Olyan szélsõséges virágzási periódusokról van szó, amikor egyes kivételes fafajok évtizedenként csak egyszer hoznak virágot. A folyamat korántsem véletlenszerŰ: ezt kell tenniük, ha kölcsönösen meg akarják termékenyíteni egymást. Ám hogy milyen ösztönzés váltja ki a virágzást, arra még keresik a választ a tudósok.

    Nagy titok ez, ha nem a legnagyobbak egyike: amit a sokaság csinál, együtt és egyszerre, miért különbözik olyannyira attól, amire az egyes magatartásából, egyszerŰ szorzással, kivetítéssel vagy más eljárással következtethetnénk - miért kiszámíthatatlan?

    Talán azért (nevelem magam az optimizmusra), hogy maradjon valami, ami még manipulálhatatlan, irányíthatatlan. Oly sok mindent teszünk egyszerre, tudatalatt közvetített, áttételes parancsszavakra! Együtt kapcsoljuk be a motorfŰrészt is, a marketing parancsszavára: nem az erdész dönt, hogy mennyi fát vághatunk ki és mikor, hanem a társadalom. Már nemcsak asztalra és székre van szükség, hanem bulvár- és rejtvényújságokra is, autentikus fajátékra, lambériára, olajra, gumira, gyantára, divatos fakerítésre, fakacsalábra. FafejŰ, szemellenzõs döntéshozók fogyasztatnak velünk - többek között - fát is, és már rég nem látjuk miattuk az erdõt. Pedig hallhatnánk is, ha akarnánk Reményik Sándor A szent vegetáció címŰ versébõl, hogy "erdõk suttognak bennünk".

    Ha egyre kevesebb körülöttünk a bordapáfrány, a pézsmaboglár vagy a fehér pimpó, az egyértelmŰen annak a jele, hogy erdeink veszélyben vannak. Ezek a "specialista növényfajok" visszaszorulásukkal jelzik a nagyobb egység visszaszorulását - és ezzel együtt eltŰnnek azok az akciók, amelyeket csak a tömeges populáció alulról építkezõ, önszervezõ ereje hozhat létre. Minden sokaság újabb alrendszerként épül be még nagyobb egységekbe, és minden "rész-rengeteg" eltŰnése a nagy "egész-séget" fenyegeti. A szociálpszichológia évtizedek óta tŰnõdik a spontán mozgásokat beindító impulzusok mibenlétén (az angol swarming kifejezés ezek egyikére, a "rajzásra" vonatkozik), manapság pedig egyre jobban figyel a természettudományok eredményeire. A hálózattudományok mellett az elméleti biológiát is óvatosan megközelítve, akár a botanikával, nemegyszer a geológiával is kacérkodva.

    Nem metaforára van szükség: Alan Sokal és a francia posztmodernek emlékezetes perpatvara óta magára valamit is adó társadalomkutató tartózkodik a vaktában beidézett természettudományos párhuzamoktól. Maguk a konkrét leírások támogatják az embertudományokról való újfajta, komplex gondolkodás kialakulását. Somogyi Zoltán Erdõ nélkül? címŰ könyvében például az erdõ sokféleségét mutatja be, sokféle erdõ leírásával. KönnyelmŰ lenne a szociálpszichológus, aki a csoportlélektant ripsz-ropsz mixelné a populációdinamikával - de új szempontok alapján gondolkodhat a rajzó sokaságról a társadalomtudós, aki elolvassa Somogyi laikusok számára is élvezetes könyvét.

    Tényleg, milyen is lenne erdõ nélkül? Semmilyen modell vagy szcenárió nem fogja megmutatni nekünk, hova vezet erdõirtásunk, amely már a Holdról is látható. A bioszférával való kísérletezgetést ugyanis nagyban nehezíti, hogy csak egy van belõle, és számos esetben méréseinkkel el is pusztíthatjuk, amit szeretnénk megmérni.

    Somogyi nem erõlteti sem a statisztikát, sem a világvége-retorikát. Nem száraz és nem könnyes, egyszerre veszi komolyan az erdõt és az olvasót. Például leírja, mi is az õserdõ - az ember közremŰködése nélkül keletkezett (az "õsidõk homályos korában"), mentes a beavatkozásától, ma is érintetlen eredetiségében áll fenn -, és mi az, ami nem tekinthetõ annak: a maguktól felújuló, akár évszázadokon keresztül fejlõdõ erdõk sem, noha természetes erdõk ezek is - mint például a szlavóniai kocsányos tölgyerdõk. De rengeteg-féle rengeteg van: szálalóerdõk, mŰerdõk, véderdõk, másodlagos õserdõk - annyiféle, hogy nehéz is megfelelõen elnevezni és jellemezni.