Öregapám és öregapáim
novella
Öregapák tekintetében mindig szerencsésnek mondhattam magam. Míg a többi osztálytársam kénytelen volt megelégedni egy, legfeljebb kettõ öregapával, én egyszerre hárommal dicsekedhettem, bár a harmadikat elég ritkán láttam, mivel egy távoli, nehezen megközelíthetõ városban lakott. A harmadik öregapa szinte állandó hiánya miatt, talán mégis helyesebb, ha azt mondom, hogy csupán két öregapám volt, õk ketten azonban bõségesen kárpótoltak hiányzó, távolban élõ társukért. Annyira hasonlítottak, hogy szinte nem is lehetett megkülönböztetni õket egymástól, és a helyzetet tovább bonyolította, hogy mindkettõjük ugyanott, ugyanakkor született, ugyanaz volt a nevük, az anyjuk neve és a személyi számuk. Hivatalosan tehát (a harmadik öregapámat leszámítva) mindössze egy öregapával rendelkeztem.
A régi fényképek tanúsága szerint otthoni öregapáim már fiatal korukban is komolyan, hallgatagon üldögéltek a kerti asztalnál, a muskátlik között. Egész nap cigarettáztak, sakkoztak. Nem törõdtek vele, hogy a szomszédok és az ismerõsök rossz szemmel nézték õket. Megjelenésüket tekintve, minden szempontból ugyanolyanok voltak, és a köztük lévõ egyetlen különbség csupán szürkület felé mutatkozott meg. Ilyenkor ugyanis az egyik öregapám bejött a házba, megvacsorázott és lefeküdt aludni, míg a másik éjszakára is odakint maradt a kertben és komolyan, hallgatagon üldögélt a muskátlik között. Õ mindig odakint vacsorázott, és emlékezetem szerint soha nem jött be a házba, legfeljebb arra lehetett rávenni, hogy csapadékos idõjárás esetén beálljon az eresz alá. Természetesen, nem lehettem biztos, hogy mindig ugyanaz az öregapám jött be a házba, és ugyanaz maradt kint a kertben, de az egyszerűség kedvéért mégis ragaszkodtam ehhez a feltételezéshez.
Érdekes módon a harmadik öregapám mindössze abban különbözött másik két társától, hogy egy távoli, nehezen megközelíthetõ városban lakott, megjelenését tekintve azonban teljesen megkülönböztethetetlen volt tõlük. Úgy hasonlítottak egymásra, mint három tojás. Akárcsak otthoni öregapáim, õ is komoly, hallgatag ember volt. Nem szeretett utazni, de évente egyszer-kétszer mégis legyõzte a távolságokkal szemben táplált nagyfokú ellenszenvét és vonatra szállt, hogy meglátogasson minket. Az utazás idõtartama alatt természetesen õ is ugyanolyan volt, akár a többi utazó. Utastársai pusztán az öregapák nagy családjának egyik komoly, hallgatag tagját tisztelték személyében, és fogalmuk sem volt a mélyebb összefüggésekrõl.
Érkezését mindig rövid levélben jelentette be, és már napokkal a megjelölt idõpont elõtt türelmetlenül vártam. Talán éppen ezt az öregapámat kedveltem a legjobban, de mivel általában mindhárman komolyan, hallgatagon üldögéltek a kerti asztalnál, a muskátlik között, soha nem tudtam teljes bizonyossággal megállapítani, hogy melyikek az eredetileg már ott lévõ öregapák, és melyik az újonnan érkezett. Szürkület felé az egyikük néha bement a házba, megvacsorázott és lefeküdt aludni, a másik két öregapám pedig kint maradt a kertben. Máskor viszont a kerti öregapám szokás szerint egyedül töltötte az éjszakát, miközben a másik kettõ odabent aludt, de elõfordult, hogy mindhárman odakint maradtak, és komolyan, hallgatagon üldögéltek egész éjszaka a muskátlik között. Harmadik öregapám érkezése mégis ünnepnapnak számított, és az iskolatáskával hátamon megállás nélkül szaladtam egészen hazáig, hogy minél hamarabb megláthassam. Nem törõdtem vele, hogy a szomszédok és az ismerõsök rossz szemmel nézték, ha az utcán szaladgáltam. Így is, úgy is mindig valami kifogást emeltek viselkedésem ellen. Nem kedveltek, mivel szilárd meggyõzõdésük volt, hogy öregapámra hasonlítok.