Dutyi Tóni háborúja

Sajnállak titeket. Nektek már nincsenek bolondjaitok, akikkel köszönõ viszonyban lehetnétek. Manapság intézetekben tartják õket, kiglancolt lakóotthonokban, amik egyelõre még nincsenek bekamerázva, ez azonban csupán addig marad így, amíg valamelyik tévétársaság hasznot nem szimatol bennük. Képzeld el, micsoda szenzáció! Egyenes adásban kukkolni a szellemi fogyatékkal élõket, hogy csetlenek-botlanak a szakképzett gondozónõk vezényszavára fürdõszobába, budiba, társalgóba, való világok összkomfortos fonákján, kiszakítva a természetbõl, amelynek sokkal inkább részei, mint mi. Valaha a perifériákon ugyan, de valódi szél cibálta hajukat, valódi esõ áztatta arcukat, szívüket valódi keserűség marcangolta, és az arcukra fagyott együgyű maszkok mögött megéreztek valamit az élet szörnyűséges szépségébõl és édességes kínjaiból.

    Ma már nem jönnek szembe veled az utcán. Eltűntek, legfeljebb szétfoszló árnyaik kergetõznek az emlékezet pusztuló siratófalán. Nézd a szénporos arcú Négyzetgyök Tanárurat! Kétkerekű kordéval fuvaroz brikettet, tűzifát, és amikor megáll pihenni, a köré gyűlõ gyerekeknek fejben szoroz össze négy-ötjegyű számokat és von gyököt belõlük, arcán mennyei ragyogás. Mellette Karola rongyos, fekete csipkékbe burkolt ösztövér alakja hajlong, csikket gyűjt az aszfalt porából, csak el ne kurvuljon, drágám, susogja vastagon kirúzsozott szája a fülembe, és utolsót slukkol a körmére égett Ötéves tervbõl. Mögötte Bagoly hunyorog, egyetlen, nagy, kék szemmel összegyűrt homlokán, és disznóságokat kiabál a viháncoló lányok után. Bagolyt Hercegem követi, kirojtosodott, pecsétes zsakettben, madzaggal rögzített mandzsettával. Bár nincs rajta sem ing, sem zokni, és cipõjébõl hiányzik a pertli, Hercegem úriember, kezel a gimnazistákkal, Ferenc Jóska unokaöccseként mutatkozik be, és némi pénzt kér, momentán baráti kölcsönt, a napokban nagyobb összeget vár az udvartól, abból megadja. Hercegemet titokzatos energiák éltetik, amelyekhez szuftolás útján jut, a villanykarót átölelve, rugózó mozgással kebelezi be az életerõt. Szuftoljál, Hercegem, biztatják a röhögõ kamaszok, és Hercegem lélekszakadva gimnasztikázik föl-le, föl-le, a kátrányszagú fenyõoszlopot átkulcsolva szuftol és szuftol, míg megtelik fluidummal, és könnyed, szökellõ léptekkel fut végig a széles allén, mintha repülne. Amott, a Korona elõtt térzene szól; a napsugár végigszánkázik a kiszidolozott kürtökön, trombitákon, hanyatt esik a tuba rézpalástján, fészket rak a tamburmajor aranyos vállrojtjain, majd lehuppan a síkos, fekete macskakövekre, és ott bokázik tovább a járdaszélig, ahol Izidor áll, szakállában bogáncs és szalmaszál, fején horpadt cilinder, és vezényel a karnagy háta mögött, átszellemülten lebegve a muzsika hullámain. Figyeld Izidort, jobban dirigál, mint az õrnagy úr! ordítja szomszédjának a tubás, amikor néhány ütemre megpihen, de nem kap választ, a hangorkánban nem hallja senki, és a korzó közönsége - sajnos, a sétálóknak nincsen abszolúte filhallása, ahogy Izidor mondaná - nevetve figyeli a produkciót. Az Otthon kávéház teraszán frissen csapolt sört isznak a hagymások, fénylõ arcukon kövér bajusz pöndörödik sörhabból. Távolabb, a bíróság marcona, sárga épülete elõtt Kálmán siet lippegve. Hova mész, Kálmán?, kiabálják utána a firnájszos hordó mellõl Károlyi festékes unatkozó inasai, és Kálmán készségesen hadarja a választ: Megyek-a-nagysándor-bótjába-háromdecis-üvegér. Az inasok megvárják, hogy pár lépésnyire eltávolodjon tõlük, és utána szólnak: Kálmán, jön a halál. Kálmán megtorpan, rémült arccal hátrapillant, azután sietni kezd, egyre sebesebben, hórihorgas alakja végighullámzik az utcán, és az inasoknak elmegy a kedvük a nevetéstõl, jeges fuvallatot éreznek tarkójukon, pedig nincs egy csepp szél se, levél se moccan a poros japánakácokon. Borzongásuk hamar elmúlik, és a következõ percben a kofák garabolyát cipelõ Pilit kérdezik: Pili, Pili, hány óra? Épp tizenkettõ, mondja Pili komolyan, átérezve az ügy fontosságát, és a katolikusok templomában abban a pillanatban megkondulnak a harangok. Pilihez órát lehet igazítani, a fejébe fogaskerekek vannak beépítve, folyton hallja a ketyegést, és sötétben is látja a számlapot. Bim-bam, szól koponyájának öblében a harang; tik-tak ketyegnek fülében az órák: száll, száll az idõ egyenletes sebességgel, megállíthatatlanul. Nagysándor boltjából frissen õrölt gyarmatkávé szaga árad az utcára. Jön a halál, seppeg Kálmán fülében a baljós visszhang, de nem mer futni, legszívesebben bebújna valami kicsike üregbe vagy odúba, lelapulna a fűszálak közé, malterrá változna a téglák kötésében, ám hiába, a halál már elindult érte és a többiekért, hogy Izidort és Hercegemet lepecsételt vagonban nyugat, Pilit kelet felé szállítsa a körkörös pusztulásba, és Kálmánt süvítõ puskagolyó képében itthon érje el, pontosan a Nagysándor boltja elõtt.

    A háború nem szíveli a szelíd bolondokat, szól át régen halott apám egy másik dimenzióból, lám, Dutyi Tónival is hogy elbánt, pedig milyen erõs legény volt! Megnézheted te is, épp jön a vásártér felõl!

    Behunyom a szemem, hogy lássam, mint lovagol be Dutyi Tóni a városba, lába közé kapva egy vaskos nyárfaágat, mögötte kölykök hada, zabot, zabot a lovának, botot, botot a gazdának, gyí te lovam, gyí, gyí, gyí! kiabálják kórusban, közöttük vágtat apám is, nyolcesztendõsen, vadonatúj lepkehálója nyelét sarkantyúzva. Június van, hársfaillat és istállószag, nyugalom, nyár, béke, senki sem sejti, hogy Gavrilo Princip már javában fényesíti pisztolyát.

    Dutyi Tóni patkócsattogást és nyerítést utánozva galoppozik vidám seregével a városháza irányába. Ki gondolná, hogy egyszer majd, évek múlva nehézkesen sántikálva jár ezen az úton, eltorzult arccal, és eszelõsen motyogja a duo-zecse-csincs, duo-zecse-csincs-litániát.

    Dutyi Tóni széles, lapátfogú vigyorával most még pontosan olyan, mint a Homonnai-féle, zselatinos üveglemezre készült felvételen. Homonnai apró, kecskeszakállas emberke volt, fotográfus, emeletes háza a fõtéren állt, és ha éppen nem volt kuncsaft fényirodájában - amit a mester atalier-nek neve-

zett -, behívott egy-egy festõi küllemű járókelõt az utcáról: bögyös parasztmenyecskét, bõrkötényes inasgyereket, nagykalapos drótostótot, vándorköszörűst, kaftános bõrkereskedõt, hajlékony derekú, rojtos selyemkendõs cigánylányt, hogy a saját szórakozására fényképezze õket. Késõbb bõvült modelljeinek köre, és a mire-a-levelek-lehullnak-háborúba induló hetyke újoncok, a Lenin-sapkás, szivarozó suhancok, az egzotikus gyarmati katonák, az elegáns antant-tisztek, a foszló zubbonyukon fényes, háborús medáliákat viselõ féllábú koldusok együvé kerültek a műterem polcain, és a törékeny üveglapok megmaradtak, miközben masszív kõházak, városok és országok semmivé lettek.

    De pszt! Nézzük inkább Dutyi Tónit, amíg nézhetjük felhõtlen, féktelen jókedvében! Valaha zöld vadászkalapjának széle felhajtva alacsony homloka fölött, koszos trikója feszül domború mellkasán. Szeme körül vidám ráncocskák ugrálnak, szája sarkában tölcsér alakú szivarka, göndör füstfelhõ kunkorodik belõle, glóriát rajzol viharvert kalapja köré. Vágtat Dutyi Tóni a gyereksereg élén, egyenest özvegy Új Illésné szalmakazlától, ahol éjszakáit tölti, párnája hold, takarója csillagos égbolt. Vágtat, és a lármára, zabot, zabot a lovának, botot, botot a gazdának, gyöngyöt, gyöngyöt asszonyának, gyí te lovam, gyí, gyí, gyí, ugatni kezdenek a kutyák az udvarokban, felnyihognak a lovak az istállókban, kukorékolnak a kakasok a szemétdombokon, és összesúgnak a piacra igyekvõ, piacról jövõ asszonyok. Tuggya lelköm, Jusztina behívja ám magához azt a félkegyelműt a házba, suttyogják, és megtárgyalják, hogy az a szégyentelen nõszemély hogyan cibálja le arról a szegény ütõdöttrõl a mocskos gönceit, és a konyha közepén, a nagy fürdõdézsában hogyan csutakolja le levendulával illatosított háziszappannal az izmos hátát, és lejjebb is, mindönütt, képzelje, szomszédasszony! Szögény ura forog a sírjában.