Levélféle senkihez, sokaknak

Változtam. A világ - s események - miatt,

minden csak esemény, nincsen kék nefelejcs

szépsége szememben, semmilyen szépsége,

örökké csak az van, semmiért egészen

teszem, amit teszek, mire se jutottam,

mind a szárnyas idõ, a szárnyatlan idõ

szabadsága másé, és ha kukát kotor,

kínai piacra megy, vagy ha törvényt hoz,

rekordot dönget, vagy így-amúgy teljesít,

nekem csak a semmi-történés már a szabadság,

boldogok a kukát kotrók, kínaizók,

törvényhozók, rekord-döngetõk, így-amúgy

teljesítõk, velem a kor, magam kora

(talán) nem teljesít semmit, ami SEMMI

lenne, minden csak valami, minden az ég alatt

csak kibontakozik, nincs hogy zsebre vágott

 

aggyal-szívvel, mint más, kezét zsebre vágva,

örök-idõn kívül jár-kel, érzi magát,

ha érzi, jól érzi, nem olcsó löttyökkel,

utált cigaretta pörhalasztásával,

mások kedves, akár szíves packájával

lázadozik, mit volt megint engedékeny,

õ, aki leveleknek is csak ily részét,

oly részét bírja elolvasni, boríték

feltépését hosszan halasztja, hát ennyi

szabadsága lenne, hogy öt perccel késõbb

érjen a vonathoz, csöngessen az ajtón

(otthon; megígérte, ezúttal pontos lesz,

s nem lett), de a vonat nem viszi sehova,

egy-pont-ritmusába zötyörgõdött bele

ez a mi emberünk, a pont lehetetlen,

pont oly lehetetlen, mint két pont között az

egyenes, Budapest-Bécs lejárhatatlan,

mert hogy Budapest sem valóság neki, s nem

valóság neki Bécs, egy idõpont, amit

megbeszél, telefon, amit felvesz, végét

jelenti a SEMMI vágyott nyugalmának,

mely az egyetlen csak lehetne itt néki,

már míg foga hídja le nem jön, s ott: mehet!

 

Hiszen annyit tett õ, igaz, érdemetlent

is nagy részben talán, de pusztán hogy ennyit

tesz s tesz valaki, a pontot s egyenest

végül meghalasztja, egy pillanat, és át-

szédül egymáson a lehetõ meg a nem

lehetõ, ha helyben marad, maga rabja,

lázad, hogy önként is kényszereket vállal,

hagyja a fenébe. (Már e fejtegetést.)

Dolgozik valamin, s belezavarnak. Ha

nincs telefon, csak a posta van, a postás

szeszélyes idõn jár, várni kell, a kutya

torka megbetegszik, a cirkó ledöglik,

a tévé harákol, választás van, nyugdíj

háborító fillér emelése, ENSZ van,

Irak van, könyvszakma, és így sorolható.

És még ebbe a versírásba is belé

történül egy szólás, tábla legyen hátán,

teljes csendre vágyik, teljes csendet, ordít

vissza évtizedre évtizede.

                                         Nem ment

 

e világi élet, egyszer odakozmált

maga-cipõtalppal, másszor sutyorózó

patagónokkal ment, harmadján a majmok

neonbolygójával, csak nem, ahogy neki,

ha már embernek így, milyen, teremtõdött,

nem úgy ember-élten, nem megy úgy ma sem, s ha

mikró, ha túl apró, amiért szól: "Nem megy!"

- már röhej, hogy írja, a pontot, a verset,

marad, hogy vonatra nem ül, marad az, hogy

teljes meggyõzõdés nélkül úgy cselekszik

továbbra is, mint ki meggyõzõdésesen

teszi, azt, amit tesz. Bár mindegyre többen

 

sejtik, s akkor mi van: "Nézzenek dilisnek",

mondja, "inkább annak, az is kisebb baj még,

mint ha tõletek kell irtóznom, meg tõlem,

magamtól, hogy nem is irtózom tõletek,

csak kizárólag szívemben ez az elevenség,

ki se halt, csak..." S megint belebonyolódik,

azt mondja: "Jaj, TERÁD én ezt nem értettem,

ez oly bonyolult, te érted, ugye..." Aztán

nyavalyát bonyolult, csak VAN, ez az átka,

sárkányfog-vetemény nem az ember, minden

ily kiskert, háztáji, nagyfarm, öntözéses

kontinens, emberüdv, emberpestis, színház,

magányos milligramm zugbéli bõrfotel

dohányszín magánya, egy idegen házban,

még gyerekkorában,

 

                              vacogós az emlék,

létlila szájfesték kopása, poháron

ragacs, az örök baj ragacsa, az illó

illúzióolaj jó szaga, született

õ, bizony, napja is van, s kötelessége

legyõzni rossz kedvét, ami itt csak rossz kedv,

miért nem boldog fiú, mikor az lehetne,

pálmás tengereknél, nem az unott környék

unt utcáin, az unt lehetõségkörön,

hagyja ezt a délkört, ezt az északi kört,

keletit, nyugatit, megnégyszögesíti,

konzisztenciáját nem bizonyíthatja,

akkor nem konzisztens, így állítja Gödel,

néma maradhatna ugyanily erõvel,

ha gödelezõen gyakorlatozik, kűrt

fut, át nem hidal már semmi nagyszerűbb űrt

annál, amin híd nem vezet, s ha egy pontnyi,

ha vasútvonalnyi, ha egy megorrontnyi.

 

Tudom, megorroltál, én kedves barátom,

én kedves szerelmem, lelkem, jó szerkesztõm,

az írógépre csak lehajtom ILYEN fõm,

fújna ájulatba december haván

                                                 fõn.

 

Telítem bugyellám, ürítem bugyellám.

Na lám, ugye, na la, lalala, ugye lám!

2004. dec. 9. (67 életévem elsõ hajnalán)

 

Még néhány falevél íme nem-is-hulltán.