A Korányi szanatórium

 

Nõk, asszonyok, akik fogyasztjátok magatokat, krétát esztek és injekcióval rontjátok az egészségteket, asszonyok, akik gyűlölitek a húst, amit a jó étkezés termel és rak le izmaitokra, egyik vasárnap gyertek ki ide Budakeszire az erdõbe, a tüdõbetegek halk világába. Nézzétek meg ezt a nagy épületet, a szomorú ablakokat, a termeket, ahol operálják õket, nézzétek meg a tüdõbetegek meggyötört száját, égõ szemeit, átlátszó beteg arcát, figyeljétek meg a remegését. Ahogy élni akarnak, ahogy enni igyekszenek, ahogy térdepelnek az erdõ elõtt, alázatosan könyörögve egy kis egészségért. Egy kis további életért.

Joachim Kornfeld zsidó bécsi bankár a napóleoni háborúk idején a hadsereg hitelezõjeként gazdagszik meg, s mint tehetõs ember három fiát kiváló neveltetésben részesíti: a bécsi egyetemen szereznek orvosdiplomát. Idõvel mindhárman Magyarországon telepednek le, és a  szakma elismert nagyjaivá válnak. A legifjabb, Sebald, a nagykállói sebészorvos például remek diagnoszta, aki szabad idejében Petõfi verseit fordítja németre. 1837-ben áttér a római katolikus hitre, 1848-ban pedig egész családjával együtt Korányira magyarosítja a nevét. Így lesz a kilenc gyerek közül legidõsebb, akkor 11 éves fiából Korányi Frigyes, a modern magyar belgyógyászat európai hírű Korányi-iskolájának vezéralakja, aki nemzetõrként és honvédorvosként épp csak elkerüli a fogságot, késõbb egy félrefordított levél miatt, felségsértés címén kitiltják Bécsbõl és Pestrõl, Nagykállóra száműzik, ahol hamarosan megalapítja a helyi kórházat, majd Szabolcs vármegye fõorvosa lesz, ott megszervezi a szülésznõi ellátás rendszerét és bevezeti a kötelezõ himlõ elleni oltást. Amnesztiát kap, Pestre kerül, a II. számú klinikán köré sereglik a kortárs belgyógyászat színe-java, hihetetlen munkabírással és szervezõtehetséggel vesz részt az egészségügyi reformok és az orvosképzés kialakításában, egyetemi rektor és a mellkasi betegségek specialistája, báró, a fõrendiház örökös tagja és hat gyerek apja - ezek közül csak négy éri meg a felnõttkort, az ötödikként született Korányi Sándor folytatja apja munkáját, és a hazai belgyógyászat egyik legnagyobb alakjává válik.

Magyarországon évente 60-70 ezer a tüdõvészben elhaltak száma s állandóan félmillió azok száma, akik tüdõvészben betegek. A félmillió tüdõvészes beteg a 20-40 éves korúak közül kerül ki, kik elenyészõ csekély kivétellel munkások. Így lépünk a huszadik századba, Korányi Frigyes három évi küzdelemmel gyűjti össze a szükséges pénzt, a fõváros gyönyörűséges telket adományoz, aminek fekvése és levegõje ideális. 1901-ben az Erzsébet királynéról elnevezett elsõ magyar tüdõszanatóriumban 116 betegnek, évente talán 2-300 embernek jut hely. Kevés, nagyon kevés. Továbbépítik, kibõvítik, 1910-ben már 300 ágy fér el, a háború alatt az élelmezés megkönnyítése miatt ideiglenesen lóistállókat és disznóólakat kell felállítani. Weiss Manfréd báró 1918-ban tüdõbeteg katonáknak építteti az Erzsébet mellé szanatóriumát: 44 tiszt és 80 legény a befogadóképesség, kevés, még ez is kevés, a munkások lakta VIII. kerületben, a Kistemplom utca 6. szám alatt egy orvosi rendelõben vizsgálják a betegeket, akit lehet, beutalnak a szanatóriumba, a Társadalmi Múzeum tízezer példányban jelenteti meg A gümõkór képeskönyvét, a fillérekért kapható tájékoztatóban közérthetõen leírják, milyen napirend javallott az otthon ápolt tüdõbetegeknek: reggeli tej, vízkúra, ötszöri étkezés, sok fekvés, óvatos séta, este keresztkötés. A streptomycin felfedezéséig nagyjából ugyanezt a kezelést kapják a szanatóriumi betegek is: pihenni, pihenni, hosszan, sokáig. Ahogy ezek itt bánnak az ember idejével, ha te azt tudnád! Három hét annyi nekik, mint egy nap. Majd meglátod. Majd megtanulod. Az ember fogalmai megváltoznak idefenn.

Az intézet rendje eleinte igen szigorú, különösen az ott dolgozókkal: az orvosoknak a betegosztályokon lévõ szobáikban kell lakniuk, nem házasodhatnak, az intézetet hetenként csak egy napra és egy délutánra hagyhatják el, szabad idejükben azonban igénybe vehetik az intézet könyvtárát, ahol valamennyi fontosabb magyar és német nyelvű szakkönyv és folyóirat rendelkezésre áll, sõt néhány francia és amerikai is. A szigor késõbb némileg lazul, a színvonal kevésbé: nem csoda, hogy kiváló szakemberek hosszú sora dolgozik ott, igazi orvosok, akik ugyanúgy járatosak a szépirodalomban, mint a klasszikus zenében, megszállott gyógyítók, mint a nagyapám, Levendel László, a Liget egyik alapítója, aki szilenciumra ítélt képzõművészek munkáit csempészte az intézetbe meg a szanatórium parkjába, például Jakovits Napóráját, komplex gyógymódként kiállítást szervezett - és fõleg odafigyelt: a tuberkulózisban szenvedõkre éppúgy, mint a késõbb már teljes pulmonológiai kezelést nyújtó intézet asztmás, rákos vagy alkoholista betegeire. Az antibiotikumok visszaszorították ugyan a tébécét, de teljesen nem tűnt el, és a kilencvenes évek elejétõl látványosan újra támadt - évente ma is egy-kétezer megbetegedést regisztrálnak -, elsõ számú célpontjai a hajléktalanok és az alkoholbetegek: a morbus hungaricus gyógyítóját így a mindennapi munka tette a szegények orvosává.

Ma már közel 700 ágyon évente több mint 14 ezer beteget látnak el, ilyesmi lehetett volna Korányi ifjúkori álma a kollektíven megszervezett gyógyításról. Hatalmas fekvõcsarnokokat látott, ahol mindenkinek egyformán jut tej, tisztaság és napsugár, egyszerűen azért, mert ember. Nem jut, hiába küzdött Korányi és álmodott Hunyady Sándor novellájának orvoshõse, még ma sem jut egyformán, egyszerűen, azért.