Humpty-Dumpty a falon ült...

Most csúnya és öreg, mégis mint szellemképet látom egykori arcát, gondolom, õ is látja az enyémet. Mondják, ez az élet rendje: csúnyulás, öregedés, távozás, ezt értem, értjük, mindnyájan benne vagyunk. A kalapjára azonban (tollas kalap!) nincs magyarázat. Annak idején szõke, lenge, holdvilág mosolyú kislány volt. Ilonka. Rózsaszín angórafonalból kötött, fura, cicafüles sapkát hordott. Az üzletközpontban futunk össze, nem köszönök, õ sem köszön, szándékosan más-más pénztárnál állunk sorban, kalappal és kalap nélkül, vészbanyák. Mit gondolhat, hogy én mirõl gondolkodom? 

 

Az Orsolyák nevű zárda elemi iskolájába járunk mind a ketten, bejáró tanulók, õ elsõ évtõl, én csupán néhány hónapja. Egyenruhát hordunk, csíkos inget, rakott szoknyát, ünnepi alkalmakkor fehér matrózblúzt, reggel egész Magyarországért imádkozunk, délben a harcoló katonákért, órák közben a szentek életérõl szóló képeket bámuljuk a falon, köztük Szent Orsolyának, a negyedik században pogány võlegénye elõl Kölnbe menekült brit királylánynak és társnõinek, Aureliának, Cordulának, Cumerának és Kunigundának mártírhalálát. Szüleim negyedikben írattak be ebbe az iskolába, azt remélték, hogy a gimnáziumi részleg automatikusan átvesz majd. Hiú remény volt. Spinoza szerint remény és félelem együtt járnak, 1943-at írtunk, Auschwitz távoli lidércnyomás, szüleim már hallottak róla, de azt remélik, hogy minket nem érint, nekünk csak attól kell félnünk, hogy én nem járhatok gimnáziumba. Addigra már végig vezettettem a damaszkuszi úton, nem bántam, tetszett a keresztelés, az orgonaszó, a gyertyafény, és hogy kitűzetett elém a végsõ cél, az üdvözülés. Hétéves voltam akkor. Negyedikre mindebbõl már csak tantárgy lett, egy a sok közül. Lányosztály vagyunk, de közénk került egy kakukktojás, József fõherceg egyik fia, Józsika. Egyedül ül, az apácák magázzák, ha bejön a tanár, neki nem kell felállnia, ülve marad akkor is, ha felelésre szólítják. Szünetben magányosan ténfereg a folyosón, néma levente, senkivel sem kommunikál. Engem egyszer mégis megszólít: "Magáé ez a radír?" - kérdi. "Nem." - válaszolom. Rövid dialógus, kitüntetõ figyelme azonban dicsfényként hull rám, talán ennek köszönhetem, hogy én, kétes származású új lány is meghívást kapok Ilonka születésnapi zsúrjára. 

 

Fejedelmi ajándékkal állítok be hozzá, egy könyvvel, amit imádok, mindig könnyezek, valahányszor elolvasom, és ki tudja, hányszor olvastam már. Florence Montgomery regénye,  A gyermekszív rejtelmei (1895), fordította  Rauchmann Cecil. Minden varázslatos ebben a műben: a pompás kastély, a park, a két kisfiú, Humphrey és Miles. Édesanyjuk meghalt, és senki sem tudja, hogy Humphrey-nak aranyszíve van, hogy mélyen gyászol, hogy szenved,  mindenki csak kisöccsét, a törékeny kis Miles-t félti, maga Humphrey is, annyira félti, hogy életét veszti miatta, le akarja õt hozni valahonnan a magasból, ahonnan végül õ zuhan le, és az írónõ, vakmerõen még tovább feszíti a húrt, azzal a Lewis Carrolltól is ismert versikével, hogy "Humpty-Dumpty a falon ült, Humpty-Dumpty a földre csücsült, a király millió gyalogosa fel nem ülteti Humpty-t soha!" Én azóta is elérzékenyülök, ha bárhol, bármikor  Humpty-Dumpty nevét hallom vagy olvasok róla. Nem szégyellem; gyerekkorában Nabokov is bolondult ezért a könyvért, állítólag ez ösztönözte, hogy angolul írjon. Én akkoriban azt képzeltem, hogy az írónõ és a tábornok (akirõl az angol rádió magyar adásában hallottam) Montgomery ódon várában éldegélnek együtt a vár urával, mágikus família! A BBC adását bevezetõ szignált, az ötödik szimfónia elsõ hangjainak borzongató kopogását, pa-pa-pa-pam, szintén az angol dolgok rejtélyéhez és vonzásához soroltam, titkokhoz, mint azt is, hogy a papám ellenséges rádiókat hallgatott. 

 

Montgomery? Ilonka anyja nem-tetszéssel nézi a könyvet, lapozgatja, vizsgálja, leteszi, rám néz, engem vizsgál, ma már tudom, hogy közben mire gondolhatott. Sűrű parfümillat lengi körül, "delnõ", jut eszembe szédelegve, Jókai regényeiben a delnõk ravasz cselszövõk, haza szeretnék menni. Hatan vagyunk, öt szék körül rohangászunk zenére, a delnõ ül a zongoránál. Aztán torta, tejszínhabos kakaó, grimaszverseny, dux kino (a diafilm egy változata). Elfáradunk, ülünk a földön a kályha elõtt, pattognak a fahasábok, karénekre járunk, rengeteg dalt tudunk, vicces dalokat is, éneklünk, mulatunk, jó ez a zsúr. Ilonka örül, õ zendít rá a gyalázkodó nótára, "elhangzott a szó, zeng az induló, talicskázik már a büdös zsidó." A többiek csatlakoznak hozzá, pattogó ritmus, fülbemászó dallam, strófáról strófára egyre vadabb zsidózás, kipirult arccal, lelkesedve  harsogják, tudják egyáltalán, hogy mit csinálnak, és mért csinálják, sosem lesz vége? Úgy érzem, engem néznek mindnyájan, figyelik, hogy éneklek-e velük, én életemben elõször hallom ezt a förmedvényt, akkor sem énekelhetném, ha akarnám, de tátogni, markírozni azért lehetne. Mit tegyek, tátogjak? Nem sírtam, nem tiltakoztam, nem rohantam el, ezt tudom, erre emlékszem. De hogy tátogtam-e... fekete doboz, elveszett. 

 

Most csúnya és öreg, mégis mint szellemképet látom egykori arcát, szõke, lenge kislány volt, balettozott. Az üzletközpontban futunk össze, nem köszönök, õ sem köszön, Ha összeakad a tekintetünk, elfordulunk egymástól, mit gondolhat, hogy én mirõl gondolkodom?