Egy angyal
vers
szállt alá, bebámul ablakomon.
Mit gondolhat, hogy én mirõl gondolkodom?
Errõl írtam már, de ezt most épp nem gondolom.
Még jó, hogy én vagyok bent, és kint van gondolóm.
Hogy kint van õ, ez igen nagy szerencse,
és be se jön, ahhoz tán nincsen mersze.
Épp öltözöm, hát minden gondolatom,
hogy jobbról balra gimbelem a gombolom,
meg hogy mehetne már a messzi francba el.
De angyalom csak énekel, csak énekel.
Petõfit szaval, szerenáddal kábít.
Hogy megtudhatna egy s mást, arra számít.
Az üvegen homály és ritka pára ing.
Mi nincs, elrejti fõm, mi van, takarja ing.
S mi nincs, nem köthetem egy orra, amely fõnöki.
Még ellenem valami jó kis kotyvaszt fõzne ki.
Felhõmre könyököl, fürkész a szemtelenje.
Mást nem is gondolok, csak menne már a mennybe.
Teszem, hogy e földön én nem is létezem.
Nemhogy gondolkodnám, nem is lélegezem.
Lélegzem-e tényleg, vagy már meg is haltam?
Álmodtam e rémet, s éberen vagy holtan?
Ér-e szavam az égig, mely éppen nem ragyog?
Gombolkozom, tehát vagyok.