Szcénák

Ketten álltak a tájban, messze egymástól: parányi szereplõk a végtelen lapály színterén. Véletlenszerű mozdulataik, néha tűnõdõ várakozásuk egy kivételes színjáték dramaturgiáját idézték, hibátlan rendezésben.

    Figyelmük egyszerre egymás felé fordult.

    A cselekmény - innen, a végkifejletig - robbanásszerűen bontakozott ki. A két apró bábu, a kozmikus díszletek között, szinte megdermedve nézte egymást. 

    Egybefűzte õket láthatatlan szálain a tavasz: az éledõ mezõk és a munka arany zónájának ragyogása a föld felett, csakúgy, mint az újjászületés csöndes eufóriájában az elmúlás váratlan elõérzete és bolyongásra űzõ kényszere egy elcsigázott és nyugalmat keresõ szív céltalan sétájában.

    A jelenet rövid volt, a végtelen történés-sorozat kaotikusnak látszó szerkezetében - amelynek összefüggéseirõl a résztvevõknek sejtelmük sem volt - elenyészõ mozzanat. 

    A rejtve működõ instruálás megnyilatkozásaként a két figura - egymásra emelt tekintetük sugarában - a közeli halál sejtelmét küldte a másik felé. Öldöklõ csatát vizionáltak mindketten - amely ellenállhatatlan erõvel kélt bennük - a lassan körbeforduló természet ragyogó színfalai között. Aztán tekintetük, a magnetikus erõ kihunytával szétkapcsolódott, és visszasüppedtek szerepeik hűvös labirintusába. Valahol, rejtelmes mélységben õrizték meg e szembenézés homályos élményét: a nyomában támadó vízió emlékét. Jóllehet ez, a késõbbiekben, egyikük lángoló eszméletét és képzeletét foglalkoztatja majd.

    S amikor - a dráma végkifejleteként - bekövetkezik a csata, a fejvesztett visszavonulás jeleneteinek egyikében kellett újra találkozniuk. Most szemtõl szemben állva, a legutolsó pillanatban menekülõk között, tekintetük megint egymásba fúródott egy hosszú másodpercig. A hirtelen feltámadó - s akkor, a márciusi tájban tudattalanul sugallt - egykori balsejtelemben most végzetüket ismerték fel. (Talán szavakat is váltottak, a rémület és a halálfélelem szavait, de erre vonatkozóan semmiféle utalást nem találni.) A túlélésben ekkor már csak egyikük reménykedett, életösztönének utolsó lobbanásaiban, habár honvédegyenruhája - s ezt õ is tudta - a menekülõ katonát messzirõl azonosítani fogja. Másikuk, civilben, már jóval korábban odébbállhatott volna, de tudta, hogy nem teheti, s amikor egymás szemébe néztek, érezték, itt lelik halálukat.

    A tallózó gyõztesek gyilkolászásának estek áldozatul, akik senkit sem hagytak életben a csatatér környékén. Együtt futottak fegyvertelenül, védtelenül egy kukoricás felé. Egymástól alig néhány méterre ölték meg õket. Így haltak meg - végzetük titokzatosan egybekötve -, de egymásról semmit sem tudva, szerepük szerint: a költõ és a szalkszentmártoni önkéntes.