fordítás: Jonathan Bate: Egy vers ökoszisztémája

"A föld,

a pompás, népes, kiürült; fa, fű,

évszak, ember és élet nélküli

halál-tömeg, fagyott rög káosza.

Tó, folyó, tenger mozdulatlan állt,

Mi sem borzolta néma mélyüket..."

 

Byron Sötétség című versének nyitósorában az olvasó figyelmét az idõjárásra irányítja: "Álmot láttam, s nem álom volt csupán / Kihúnyt a fényes nap..." Talán nem túl merész a feltételezés, hogy a második mondat az elsõ mondat második tagmondatából következik. Tehát a kihunyt nap mégsem álom volt? Nem lehetséges, hogy a vers keletkezésének történetét az 1816. év júniusának, júliusának és augusztusának napfénytelenségében kell keresnünk? A Tambora vulkán 1815-ös kitörése Indonéziában mintegy 80 000 ember halálát okozta a Sumbawa és Lombok szigeteken. Ez volt a legnagyobb vulkánkitörés 1500 óta. A sztratoszférába került hamu csökkentette az atmoszféra átlátszóságát, megszűrte a napfényt, és így jelentõsen esett a felszíni hõmérséklet. A katasztrófa hatása három évig tartott, s egész bolygónkon negatívan befolyásolta a szerves életformák növekedési teljesítményét. 1816-tól a rossz gabonahozam Európa-szerte éhezéshez, majd zendülésekhez vezetett. A kedvezõ termésátlagok csupán 1819-re tértek vissza. Byron verse sötét színekkel festi meg a történelmi pillanatot: a háború rövid idõre szünetel, amíg az emberiség megpróbál összefogni a könyörtelen idõjárás ellen. Aztán a napfény hiánya miatt elterjedõ éhínség újabb, ezúttal globális háborúhoz vezet. A világméretű küzdelemben végül kipusztul az emberiség. Ha ma olvassuk a Sötétséget, Byront akár az ökocídium prófétájának is tarthatjuk. Fel kell tennünk a kérdést: mi lehet a romantika öröksége a jelenlegi ökokrízis korában? Az idõjárás a kultúra és a természet kibogozhatatlan viszonyának legfontosabb jelölõje. Michel Serres Le Contrat naturel című írásában rámutat, hogy a tengerészek merõben másként ismerik az idõjárás hatalmát, mint a tudósok vagy a politikusok. A romantika nagyra tartja a tengerészek és a földművesek - Coleridge Vén Tengerészének, Wordsworth Michaeljének - bölcsességét. Megkérdõjelezi kultúra és természet modern elkülönítését. A kor elfogadott tézise szerint - Bruno Latour szavaival - egy finom vetélõ szõtt össze "égboltot, ipart, szöveget, lelket és erkölcsi törvényt."

    Ha Keats Az õszhöz című versének érvényes olvasatát keressük a globális felmelegedés korában, rögtön meg kell jegyeznünk: nincs más választásunk, mint elfogadni: életünk kiszolgáltatott az idõjárásnak. Ahogyan Byron versének kontextusát fõként 1816 júliusának meteorológiai jelentései adják, Az õszhöz értelmezését is azzal a megállapítással kezdjük: 1819. augusztus 7. és szeptember 22. között 47 napból 38-on tiszta és napos idõ volt; a szeptember 15. és 22. közötti héten a hõmérséklet 15-16 Celsius fok körül mozgott, míg a korábbi három évben a megfelelõ héten átlagban csak 10-11 Celsius fokot mértek. Idézzük fel a meteorológiai és az ebbõl következõ mezõgazdasági fejleményeket: az 1816-os szörnyű nyarat és a gyászos aratást, az 1817-ben és 1818-ban is folytatódó rossz idõjárást és elégtelen terméshozamot, s végül 1819-et, csodás nyárral, gazdag terméssel és gyönyörű õsszel.

    Az õszhöz nem eszképizmustól fűtött fantázia, mely hátat fordít a korszak kultúráján mutatkozó szakadásoknak; Keats versében azon tűnõdik, hogy kultúránkat mennyire áthatja az állandó, kölcsönös kapcsolat a természettel. Hiszen közvetlen összefüggés van az egyén és környezete, illetve a társadalmat alkotó kötelékek között. A kapcsolódási pont egyértelműen megjelenik azokban a levelekben, melyeket Az õszhöz írása idején vetett papírra. 1819. augusztusának végén a költõ így ír Fanny Keatsnek:

 

A két hónapja tartó csodaszép idõjárás a legnagyobb adomány, amit kaphatok - nincs fagyos, vöröslõ orr, nincs borzongás, csak tiszta idõ az elmélkedéshez. Egy frissen mángorolt törülközõ és egy tál tiszta víz, amivel az ember naponta tízszer arcot moshat: nincs szükség sok testmozgásra, egy mérföld naponta épp elegendõ. Leginkább azt sajnálom, hogy nem voltam elég jól, hogy megmártózhassam a tengerben, jóllehet már két hónapja tengerparton lakom, oly közel az édes fürdõzéshez. Ennek ellenére élvezem a jó idõt, hiszen a szép idõ a legnagyobb áldás, ami csak érhet.

 

Az emberi boldogság mércéje, sugallja Keats, nem egy kormányzati rendelet, és nem lehet rá hatással a napi politika, a kövér Lajos és a kövér Régens. (Nevezett urakról ugyanebben a levélben késõbb lenézõen nyilatkozik.) Sokkal alapvetõbb szükségleteink is vannak: szép idõ, tiszta víz mosakodáshoz és fürdõzéshez, szennyezés-mentes levegõ a testgyakorláshoz. Keats margate-i szállása, a tengeri fürdés és az ózon említése elemzésünk szempontjából nagyon fontos.

    1819. szeptember 21-én, George és Georgina Keatsnek címzett úti levelében Keats könnyedén vált az emberi kapcsolatokról ("Azok, akik együtt élnek, csendes alakító és befolyásoló hatással vannak egymásra. Kölcsönösen alakítva alakulnak") az egyén és a környezet közti kapcsolat tárgyalására ("Most gyönyörű idõ van. Mindennap egy óra hosszat sétálok ebéd elõtt."). És leírja a sétát: az ösvény kultúrától természetig, katedrálistól, kollégiumtól a rétig, folyóig vezet. A kölcsönös alakítás-alakuláson elmélkedés és a friss õszi levegõn tett sétájának lefestése közben így ír: "Nem tudom, hogyan tudnám elviselni a magányt és a rossz idõt egyszerre." Az élet két legalapvetõbb szükséglete a társas hajlam és a meleg: a túléléshez fajunknak szociális és környezeti kapcsolatrendszerekre is szüksége van; emberi kötelékekre éppúgy, mint jó idõre.

    A vers keletkezését rögzítõ híres Keats-levél egy részletébõl nyilvánvalóvá válik: Az õszhöz ezekrõl a kapcsolatrendszerekrõl, azon belül is az idõjárásról szól. 1819. szeptember 21-én, kedden így írt J. H. Reynoldsnak:

 

Milyen gyönyörű most az évszak! Mily tiszta a lég! Enyhén csípõs. Komolyan, tréfa nélkül, szűzies az idõ. - Diána néz le az egekrõl. Még soha ekkora örömöt nem szereztek a learatott gabonamezõk. Igen, szebbek, mint a tavasz hűvös zöldje. A tarlóból valahogy árad a meleg, mint bizonyos festményekbõl. Mindez annyira megragadott vasárnapi sétámon, hogy verset írtam róla. Remélem, Neked van jobb dolgod, mint hogy ámuldozz a jó idõn. Volt olyan boldog korszak az életemben, mikor azt sem tudtam, milyen az idõ.

 

A tüdõvészes nem tehet mást, mint hogy ámuldozzon a jó idõn. E részlet magyarázatául minden bizonnyal az 1816-1818-as évek rossz levegõje szolgálhat - Byron "szűnni nem akaró, fojtogató levegõje", a Tambora kitörésének utóhatása. Az egészség, írta késõi leveleiben Keats, az áldások legnagyobbika, minden öröm sarokköve. Az orvosok úgy vélték, a lehetõ legsúlyosabb tüdõvészben szenved.8 Az érzékeny tüdõvel élõnek pedig a levegõ minõsége elsõdleges fontosságú. Keatset nem kritikusai, sokkal inkább az idõjárás ölte meg. Mikor azt írja, "volt olyan boldog korszak", hogy azt sem tudta, milyen az idõ, nosztalgiával gondol a közvetlenül a Tambora kitörését megelõzõ évekre. (A vulkánkitörés tragikus módon egybeesett tüdõbetegsége romlásának kezdetével.) 1819 szép nyara és tiszta õsze a szó szoros értelmében meghosszabbították az életét.