Apák mozija

1.

 

Delmore Schwartz Már álmunkban szólítanak című novellájának kezdõ sorai, Tandori Dezsõ fordításában: "Ott vagyunk, úgy érzem, 1909-ben. Mintha moziban ülnék, s a fény hosszú, rezgõ karja átnyúlna a terem sötétjén; szemem a vásznon. Némafilm pereg, afféle régi kinematográf, ahol a színészek mind olyan mulatságosan ódivatú ruhát viselnek, s a képek ugrálva követik egymást. A szereplõket is mintha dróton rángatnák, járásuk természetellenesen gyors. Maga a film csupa fehér-fekete pont meg vonalka, mintha esõben készült volna a felvétel. Gyéres, fakó a fény.

    Vasárnap van, 1909. június 12-e délután, és apám ott megy épp a csendes brooklyni utcákon, látogatóba indul anyámhoz."

 

    A szerzõ álmot vagy inkább álombéli-filmet ír le, amelyben szüleit látja azon a napon, amikor apja elindult megkérni anyja kezét. Jelentõs idõpont: két nappal elõbb, 1909. június 10-én a tengereken és az óceánokon elõször szólalt meg az új vészjelzés, az S.O.S., egy angol hajó kért segítséget. E morze-jelek talán még ott visszhangoztak a Coney Island sétányain, ahová azon a délutánon a szülei, Harry és Rose kirándultak. Úgy vélem, õk maguk is, hangtalanul, de folytonosan segélykérõ jelzéseket adtak.

    Úgy vélem, mindnyájan, mindig, mindenütt, hangtalanul, de folytonosan S.O.S. jelzéseket adunk.

    Férj-feleség-gyerek annyi, mint igaz úton járni, földi és égi királyságot nyerni, idézi Flaubert szavait egy kései versében Delmore, amelyet Seurat Vasárnap délután a Grande Jatte szigetén című festménye inspirált. Akkor már elrontott házasságok és tönkrement szerelmek vannak a háta mögött, gyereke nincs, önsajnálattal és vágyakozva nézi a képen a Szajna-part vasárnapi békéjét élvezõ családokat. Delmore azt állítja, hogy Kafka is idézte Flaubert mondását (ils sont dans le vrai ) azokról, akik igaz úton járnak. "Õsök nélkül, házasság nélkül, örökösök nélkül, vad sóvárgással õsök, házasság és örökösök után..."

    Delmore apja szándékosan választja a hosszú gyaloglást: szeret sétálni és gondolkozni séta közben. "Most épp a jövõre gondol, megpróbálja elképzelni önmagát ebben a jövõben, és borzongató kis izgalom járja át, ahogy közeledik útjának célja felé." Harry Schwartz tizenhárom éves korában vándorolt ki Amerikába egy romániai faluból, a bátyja hívta ki maga után, elõször újságot árult, aztán sült csirkemájat, aztán ingatlanügynök lett. Most harminc lesz már, saját otthonra és családra vágyik, de fél is a változástól, azzal bátorítja magát, hogy példaképei, William Howard Taft és William Randolph Hearst is családot alapítottak. Delmore ehhez nem fűz kommentárt. Pedig hát miféle példakép a túlsúlyos Taft, aki csak a jogtudományok iránt tud szerelemre gyulladni, és akit ambiciózus felesége hajszolt bele az elnökségbe? Na és Hearst? Harry persze nem tud a sajtócézár elképesztõ gengszterségeirõl. Gore Vidal szerint õ robbantotta ki hazug hírekkel a mexikói-amerikai háborút, csak azért, hogy megnövelje a Hearst-lapok példányszámát.

    Ígéret földje, Amerika.

 

    Delmore Schwartz novellája 1937-ben, huszonnégy éves korában a Partisan Review elnevezésű kulturális és politikai folyóirat elsõ, megújult számában, díszhelyen jelenik meg. A folyóiratot fiatal, baloldali értelmiségiek hozták létre még 1934-ben, a kommunista párt segítségével. Az alapítók, Philip Rahv és William Phillips azonban nemsokára undorral fordulnak el a sztálinizmustól, a perek idején szakítanak a párttal és 1937-ben ünnepélyesen újra megindítják a magazint. Trockistának mondják magukat, leveleznek Lev Davidoviccsal, aki néha cikkeket és tanulmányokat küld nekik. Megszólalnak a folyóiratban jeles európai írók is, így Koestler, Gide, Malraux, Auden, Orwell, és az olaszok, Silone és Nicola Chiaramonte. A Partisan Review köré tömörült fiatal társaság, többek között Delmore Schwartz, Lionel Trilling, Saul Bellow, Clement Greenberg, Dwight MacDonald, Mary McCarthy, és a náluk két nemzedékkel idõsebb Edmund Wilson (Scott Fitzgerald legjobb barátja) a folyóirat úgynevezett elsõ nemzedéke, New York-i és chicagói intellektuelek kísérletezõit tömöríti magába, többen közülük kelet-európai zsidók gyereke vagy unokája, (Philip Rahv Ukrajnából jött, William Phillips szülei oroszok), mindnyájan identitás-keresõk vagy identitást-elvetõk, "marxizmusuk esszenciálisan véletlenszerű, szentimentális és abszurd, inspirációs forrásuk a modern európai irodalom, Dosztojevszkij, Freud, Kafka, Joyce, Proust, Melville és Nietzsche...", mondja a kultúrtörténész Alfred Kazin, aki szintén közéjük tartozik. Új idõk új dalait hozzák mindnyájan, de nem tudom, hogy az óceánon túl milyen mértékben figyelnek fel hangjukra és nevükre, és mért is figyelne oda a harmincas évek végén például a mi hazai irodalmi életünk, amely akkor valóságos óriások birodalma?

    Ezek a lelkes ifjak nemsokára majd ellepik a legfontosabb egyetemeket, tanítványaik és követõik lesznek, trockizmusuk elkopik, másféle ideológiákat próbálnak majd ki vagy elfordulnak a politikától, írásaikat közölni fogja az összes elõkelõ lap, folyóirat és könyvkiadó, de akkor is, karrierük csúcsán is, hűségesek maradnak majd a Partisan Review-hoz és szerkesztõihez, akik egykor olyan odaadóan kutatták fel az új tehetségeket. A csapat a Greenwich Village-ban üti fel tanyáját, itt van "Európa utolsó, kihelyezett postahivatala", mondja Delmore, aki Fortinbrasként vonul be az amerikai irodalmi életbe. Miután egy antológiában több verse és novellája is megjelenik, általános vélemény, hogy Pound és Eliot fellépése óta most elõször történt valami jelentõs! Ellenállhatatlan sármja van, mondják róla, a fickó zseniális, ezt mindenki érzi a közelében. Termékeny, reményteljes korszak, kétfilléres gondok, szerény ösztöndíjak, apró megbízatások, izgalmas művek, közös álmok, viharos szerelmi ügyek, nagy barátságok, szenvedélyes viták ideje a Village hajnalig nyitva tartó cafeteriáiban vagy kocsmáiban, "a struggle for conversation éveit éltük", emlékezik Bellow. A kissé szédelgõ csapatot Mary McCarthy és második férje, Philip Rahv tartják egybe, õk képviselik az állandóságot, õk a fix pont: normális lakásuk van, náluk mindig akad forró tea, hideg sör és néhány bátorító szó. Amerika még nem lépett be a háborúba, amikor a Partisan Review holdudvara alatt kissé megremeg a föld, mert Rahv házassága botrányos körülmények között felbomlik, Mary McCarthy átköltözik jövendõ harmadik férjéhez, Edmund Wilsonhoz, ráadásul Oázis című regényében még ki is gúnyolja az elhagyottat, akinek szűk kis világa a folyóirat dolgain kívül nem tud befogadni mást, csak a mozgalmat és ellen-mozgalmat, olykor egy-egy éjszakai pillangót, néhány olcsó bárt, az utolsó metrót és a hajnalban elsõnek nyitó újságstandot. 1940 nyarán újabb földrengés: Bellow akkor éppen Mexikóban tartózkodik, ha már ott van, beszélni vágyik Trockijjal, egy ismerõs kieszközli az audienciát, a találkozás azonban meghiúsul, mert Ramón Mercader éppen azon a napon sújt le jégcsákányával, Bellow még látja a vérbefagyott öregurat a kórházban. Zord õsz, Anglia magányosan küzd a nácik ellen, a PR munkatársainak körében szorongás és rossz lelkiismeret uralkodik, egy év múlva amerikai fiúk fognak meghalni Európában, "...meghaltak, hogy mi éljünk, hogy én éljek (...) a világnak csak a halottak kellenek..." - így Randall Jarrell, néhány évvel késõbb.

    A háborúnak vége, a Partisan Review-hoz 1945 után újabb társaságok csatlakoznak, kritikusok, írók, filozófusok, többek között Hannah Arendt, Meyer Shapiro és Elisabeth Hardwick, az ötvenes években meg Susan Sontag, Norman Podhoretz és mások, a szovjet rendszer ellenségei, akik az amerikai provincializmus és kommercializmus ellen is keresztes háborút hirdetnek. Ekkor már ritkábban üldögélnek a cafeteriákban, akinek lakása van, az világos svéd bútorral rendezi be és Chagall-reprodukciókat aggat a falakra.

 

    De még 1909-ben vagyunk, Delmore Schwartz mozijában.

    Pereg a film. Harry és Rose karonfogva sétálnak, a lány egy könyvrõl mesél, amit éppen olvas. Õ műveltnek és érzékenynek akar mutatkozni, a fiú fölényesnek és férfiasnak. Nagyképűen számol be a lánynak, hogy mennyit keresett a héten, az összeget kikerekíti, általában szokása megszépíteni a valóságot. Ez az a pillanat, amikor az álombéli moziban Delmore elsírja magát. Másodszor akkor sír, amikor megrémíti õt a közönyösség, amellyel jövendõ szülei Coney Islandon lebámulnak az óceánra és felbámulnak a napra anélkül hogy lelkükbe hatolna a rettenetes háborgás és rettentõ sugárözön látványa. Hosszasan sír, a mellette ülõ idõs hölgy csitítgatja, "de hát ez csak mozi, fiatalember, csak mozi." Õ azonban nem tud magán uralkodni, kimegy a mosdóba. Mire kábultan visszajön, már sok óra eltelt, jövendõ szülei éppen egy körhintán ülnek, apja fekete paripán, anyja fehér paripán, kitartóan forognak, közben verkli szól. Aztán Harry és Rose "ott mennek újra a sétányon, a délután leszáll, követhetetlenek az alkony fokozatai, végül szinte hihetetlen lila színné olvadnak egybe. Mindent bevon ez a fakuló, ernyedt ragyogás, még az öböl vizének nem szűnõ moraját, a körhinta forgását is." Delmore huszonegy éves, amikor ezt írja, a kamaszkort a felnõttkortól elválasztó képlékeny mezsgyén állva, a nagy impresszionisták módjára látja a világ rejtett fényeit. Továbbiakban arról ír, hogy szülei étterembe mennek, a legelõkelõbbet választják ki, Harry huszonöt centet nyom a pincér markába, ilyen pillanatokban mindenhatónak érzi magát. Vacsora közben fogja megkérni Rose kezét, de ezzel nem ér véget az álombéli mozi és a valóságos novella, még felkavaró pillanatok vannak hátra, Delmore egyre mélyebb kétségbeesésbe zuhanva nézi majd szülei filmjét.