Hogy van ez?

 

Kerekes vasállványokon lógnak a vállfák, a vállfákon a ruhák. Az állványok körülveszik a kamiont.

Hátha itt megtalálja, amit olyan régen szeretne, gondolja az ember. Dohányszemcsék a zsebben, finom, de kicsit mégis szúrós szövet, amelyre szívesen odahajtja az arcát valaki: tweedzakó.

Valaki, egy nõ? Tánc közben, mintha nem tudná már tartani. A bódult fejét. Vagy egy kisgyerek, fáradt és álmos? Az ember közelebb megy.

A nõ két kabátot széjjel hajtva biccent felé.

Részérõl is mindenképp elég egy biccentés: nincs rá szükség, hogy kinyissa a száját.

A levegõben sem a használt idegen kelmék szokásos áporodott szagát, sem valamilyen mosószerét nem érzi. Inkább mintha egy erdõben járna, késõ õsszel - de lehet, hogy a szél hozta erre ezt az illatot. Vagy odafentrõl, a kamion rakterébõl árad, ahogy a zene is?

Amíg élt, nem szerette Máté Pétert. Édeskésnek találta a hangját, kínosan érzelmesnek a szövegeit. De most jólesik, hogy szól.

Válogatás nélkül, együtt lógnak a nõi- és férfiruhák meg a gyerekruhák, a téli holmik és a nyáriak. Máris meglát egy zakót, amelyik esetleg illik rá. Érte nyúl, de félúton a kezébe akad egy tiroli nadrág, gyerekméretben. Hordott olyat õ is, ötéves kora körül. Hát elõbb azt emeli le. Kíváncsi, hogy ennek a darabnak mennyire simult és fényesedett ki az eredetileg puha, bársonyos bõre.

- Nagyon okos - mondja a nõ. Közelebb jön.

Az ember mosolyog. Ujjai az agancsból faragott szarvast simogatják. Vagy a szarvas simogatja a lanyha ujjakat, hogy van ez?

- Csak az a baj, hogy engedetlen - folytatja a nõ. - Mintha meg se hallaná, amit a fölnõttek mondanak neki. Aztán meg hirtelen bevadul. Fejjel nekimegy, tönkretesz egy olajkályhát. Szerencsére nyáron. Mondtam, hogy okos. Rájön az ötperc, de ha elmúlik, utána megint szelíd, annyira, hogy órákig egy hangja sincs.

- Értem - mondja az ember, és visszaakasztja a tirolit. Kicsit odébb meglát egy nõi tornadresszt. Miért akasztja le? A tornadressz még élénk kék, az anyag semennyit se veszített a rugalmasságából.

- Jó az alakja, el kell ismerni. És ez se buta, nem ám. Csak hát nincsenek ambíciói. Késõbb, mikor már sok mindenen túl lesz, fölveszik az egyetemre.

- Aha - mondja az ember, és a helyére akasztja azt is. Mihez kezdene vele?

Egy póló. Nagyon hosszú derekú.

- Ritka darab. Erõs és arányos, ugyanakkor kifinomult. Alig van nõ, aki ne szeretne bele, mihelyt a közelébe kerül. Vagy legalább ne akarna egyszer az életben dugni vele. De aztán a legtöbb lehetõséget kihagyja. A férfiak se maradnak közömbösek iránta, érti amit mondok?

- Értem - mondja az ember. Pedig nem érti. Legalábbis nem egészen.

Fekete bõrmellény.

- Na õ legalább szereti magát. Egész pontosan: saját magát szereti legjobban a világon. És mert mindenkirõl megvan a véleménye, szar alak az összes, azért szabad neki mindent.

Az ember bólint.

- Fönn a kamionban levetkõzhet, és fölpróbálhat akármit. Látja, most csak maga van. Minden figyelmem a magáé.

A kamion raktere megnyugtatóan üres. Pedig valahol a lelke mélyén számított rá, hogy egy sarokban, fehér pianínó mögött meglátja Máté Pétert. A zene, most már bizonyos, hangszórókból jött. Az elõzõ szám véget ért. Észre se vette, mikor. Talán épp, amikor fölmászott. És most elkezdõdik a következõ. Egy lassú szám, megint Máté Péter. Nem is rossz. Egy nagyon lassú!

De nem választott ki még semmit... A tweedzakót se hozta föl magával!

Mindenesetre gombolkozni kezd. Leveti a ballonkabátját.

Mit fog végül is fölpróbálni? Számíthat rá, hogy kitalálják a gondolatát, és fölnyújtják majd azt a zakót neki? Vagy valami egész mást kap? Dohányszemcsék, lesz-e végül olyan zsebe?