Kötésoldás

Befogad e föld, mint a persely?

J. A. nyomán

 

Akár a rosszul tapadó, s utóbb a

ráragadt portól már reménytelenül (végleg) fel-

pöndörödõ leukoplaszttól össze nem tartott kötés,

lebomlik rólunk életünk, mit ilyenformán múltként

vonszolunk magunk után a földön.

Ha elõtűnik mögüle, põrén, védtelenül

a seb, az még jó, de milyen jó -

a seb nyom: okozat, és jel,

kampó: maga is okolható;

elvetélt terveink, megcsúfolt reményeink

[vigyázat, pátoszveszély!] szép sorban

ráaggathatók.

De ha nem bukkan elõ seb, ha a

volt kötés alatt a bõr csak hullaszürke;

rajta legföljebb halvány gomba(penész?-)foltok sejlenek?

Ha az, mit titokként véltünk rejtegetni

vagy netán egyenesen kuporgattunk

magyarázat-aduként, az ijesztõ normalitás,

    hátborzongató egyen-banalitás csak, semmi más?

A váddal nem illethetõ alkalmazkodásnak e kopár

sivatagában (sértetlen bõr) még csak

homokot sem hord a szél (akkor be lehetne

hunyni a szemet), csak a tépázott vászon csattog

(sátorponyváé? burnuszé?), csak az elszabadult gézcsíkba

kap bele, mint átszakított célszalagba (Megérkeztél hát,

innen nincs tovább.) a szél.

Ki lesz oly kegyes hozzánk, hogy

az elkoszolódott gézcsíkot, a baljósan is sivár hurkokkal,

visszatekerje ránk, s rögzítse

leukoplasztnál szilárdabban,

hogy esélyünk legyen mégis bekerülni [vigyázat,

megváltásremény!] a feledés homályba veszõ

        katakombáiba,

közömbös leltári számmal vagy anélkül,

az ön-tudatlanság lélegzõ múmiáiként?