Eskü

Amikor ?56 októberében Bibó jó ösztönnel szabódik a miniszterségtõl, majd magától értetõdõen - minden következményével - mégis vállalja a posztot a Nagy Imre-kormányban -, én még tinédzser sem voltam, de nagyon is értettem-éreztem: adott helyzetben hogyan kell viselkedni. Azokban az október- novemberi napokban orvos-szüleim rendszeresen kigyalogoltak (a buszok nemigen jártak) Városmajor utcai lakásunktól a Korányi szanatóriumba (orvostársakkal, nõvérekkel, asszisztensekkel), s késõ délután meg a hétvégeken az anyám varrta vöröskeresztes karszalaggal, elsõsegély-felszereléssel oda mentek, ahol leginkább lõttek, és szükség volt rájuk. Valaki - talán nagyanyám, vagy az egyik szomszéd, vagy egy épp nálunk bujkáló (mert akkoriban sokan húzták meg magukat nálunk, volt, hogy egy idõben aludt a kihúzható rekamién a Borsodból menekült párttitkár meg a Szegedrõl jött forradalmi bizottsági vezetõ) - meg is kérdezte anyámtól, miért csinálják ezt. A kérdésre azonban éppúgy nem emlékszem, mint a kérdezõre, s inkább csak visszakövetkeztetek (talán õszintén aggódó, sõt, tapogatózó volt az a mondat, hogy miért keresik szántszándékkal a bajt), anyám válaszából próbálom kitalálni, mit mondhatott - de anyám arcát, a veszélytõl-helytállástól is csillogó, gyönyörű szemét olyan tisztán látom, mintha most peregne belsõ filmem, hangosfilm persze, az évtizedek nem koptatták el a képet, nem mosták össze a késõbbi fotográfiákkal, nem. Ragaszkodom is az eredetihez, restaurátorként megtisztítanám a megmásító rárakódásoktól, a saját keserűségeim-csalódásaim ellenében is õrizni szeretném, méghozzá pontosan azt a képet-jelenetet: ahogy a harmincnégy esztendõs hõsnõ, még kihívó, majdnem kacér bájjal feleli: "már csak az orvosi esküm miatt is". Engem nem is a bátorsága bűvölt el (azt valahogy olyan magától értetõdõnek találtam, mint Bibó a miniszterséget), hanem a hippokratészi eskü létezése. Hogy van szakmai erkölcs, etikai norma. Az anyámtól hallott fogadalmat könnyűszerrel fordítottam le és alkalmaztam aztán az író, a szerkesztõ, a tanár mesterségére - éltem (élek) a magamban, magamnak tett, szavakba talán nem is foglalt eskü következményeivel, s még amikor Nemes Nagy Ágnesnél találkoztam az õ Babits-vonzalmának egyik motívumával, hogy "[Babits] kezébe tettem le matrózblúzos hűségeskümet egy rejtett, szellemi kazamatában", még akkor is diadallal gondoltam: na, ugye, van hűségeskü és van szellemi kazamata.

    A Horkosz szövegét pár esztendeje olvastam Hornyánszky Gyula nagyszerű Hippokratész-könyvében (A görög felvilágosodás tudománya); eleinte azt hittem, csak egy részletet, és makacsul kutakodtam tovább: mert benne kell lennie, még sok egyébnek is benne kell lennie. Anyámtól tudtam, mi mindennek. De nincs. Nemcsak az nincs benne, hogy az orvosnak akár élete kockáztatásával is orvosolni kell, hiányzik a "mindenkor, minden rászorulónak" szívet dobogtató ideája is, az, amiben felnõttem, majd a magam képére és hasonlatosságára formáltam. Hippokratész felvilágosultan és rokonszenvesen fogadtatja meg az orvosokkal, hogy mesterüket apaként, a mester gyerekeit testvérként tisztelik, ingyen és szabadon adják tovább a mesterség fortélyait, megtagadják a méreg kiszolgáltatását és a magzatelhajtást, hogy nem élnek vissza az orvos bizalmas helyzetével, megtartják a titkokat és így tovább. De hogy minden rászoruló rendelkezésére állnak, bármikor és ingyen?! Ezt a szüleim találták ki? S olyannyira elhitték, hogy tévtanukkal engem is beoltottak egy életre? Hiszen ez keményebb követelmény, mint akármely vallásé, s ezek szerint nincs is "tudományos" hivatkozási alap!

    És mindennek tetejébe tapasztalnom kellett, hogy ez az idea eleve ellenzéki pozícióba szorít - diktatúrában és a diktatúra gyakorlatát, jellegzetes fogásait használó, személytelenséggel kérkedõ "demokráciában" is. Mert a szellemi kazamatában - magamban -, leegyszerűsítõ mondatok, szavak nélkül tett fogadalom26 (végtére is ez a lényege, sõt, a definíciója) gátolja, hogy belesimuljak a mindenkori, az ideához képest vérlázítóan önzõ, könyörtelenül kizsákmányoló gyakorlatba - a szokásrendszerbe. Az alkalmazkodás, az ilyen-olyan kiegyezés, még a szerénynek hazudott integrálódás sem képzelhetõ el árulás és az árulást mindenkor kísérõ-követõ torzulás nélkül. A gyakorlat (a létezõ szocializmus, a létezõ demokrácia) pedig - mintha mégiscsak emberek összjátéka volna - igen érzékenyen kiszűri a bármilyen szelíden lázadót. Kiszűri - ahogy Kiss Lajos András mondja - az idea-dédelgetõ "kivételt". A kivétel egyébként úgy is megnyomorított az önelégedetlenségtõl, hiszen lehetetlen nem látnia a hatástalanságát, hogy nem tesz - de vajon tényleg nem képes eleget tenni a fogadalmának? Akkor hát esküszegõ?

    Manapság, ha a fizikai üldözéshez, tiltáshoz nincs is hatalma senkinek (oly feleslegesek a régi brutális eljárások), eléggé sikeres (nekem úgy tűnik, minden korábban használt fortélynál eredményesebb) az idea-eltüntetés. Bebizonyosodott, hogy a fejlett világban szükségtelen az ellenállókat börtönbe zárni, deportálni, szilenciumra ítélni - mert mi az, hogy "ellenálló"? Kinek és miért akar valaki ellenállni? Vagyis - mintha méregfog lett volna - a "szellemi elit" szíves közreműködésével kihúzatott a szavakkal bajosan rögzíthetõ idea (a helyébe nem gyõzik begyömöszölni az illedelmes vallást), s noha perverz módon olykor ellenzékiként tüntetnek és tiltakoznak a "másság" képviselõi, általában ez is csak a létezõ demokrácia egyetemességét és nagyszerűségét hivatott elõadni. Egyfajta show-műsor. A "minden rászoruló"-féle fogalmak odalettek.

    Ahogy írom ezt, és közben kínoz a tudat, milyen kevéssé lehetek ellenálló - mert ellenállás-e a nem belesimulás? -, de ugyancsak közben látom már kinyomtatott szavaimat (szavainkat) az októberi Ligetben, és betelhetetlenül ámuldozom ezen a mégiscsak megteremtett-megõrzött szabadságon; ahogy kavarog bennem az egész, a vissza-visszatérõ kérdéssel, hogy csakugyan ilyen egyszerű volna az ellenállás-kérdés, és mintha még kívülrõl is látnám ezt a fortyogást, ámuldozást, kétkedést - ez leginkább anyám vöröskeresztes karszalag-varrására emlékeztet. Praktikus értelme nemigen volt annak a rongynak, a golyótól biztosan nem védett. De jelezte a részvétel, a magatartás szándékát; úgy tűnik, az eskü legmegfelelõbb testesülése volt akkor.