fordítás: Greg Garrard

Vadon

 

A vadon, azaz a civilizációtól érintetlen természet eszméje az újvilági környezetvédelem legjelentõsebb szellemi teljesítménye. Az egyes élõhelyek és fajok megóvására ösztönöz, ugyanakkor a város szennyétõl és moráljától megcsömörlött emberek számára felüdülést jelent. A vadon már-már szakrális értékű, mert magában rejti a lehetõséget, hogy az emberiség földhöz fűzõdõ viszonya megváltozhat, és igazi kapcsolat jöhet létre közöttük: tiszteleten és alázaton alapuló, poszt-keresztény, tiszta szerzõdés. A vadon vizsgálata központi szerepet kap az irodalmi és kulturális stúdiumok status quóját megkérdõjelezõ ökokritikában, mert nem társadalmi szemszögbõl közelít a hagyományos humán tárgyakhoz. A pasztoráltól eltérõen a vadon fogalma csak a 18. században vált ismertté, az ökokritikusok által tárgyalt vadon-szövegek többségével a többi irodalmár nem foglalkozik. A legtöbb ilyen természetleírás a szellemi fejlõdés történeteként vagy filozófiaként olvasható, tehát kívül esik a hagyományos irodalmi kritika érdeklõdési körén.

    A vadon-elbeszélésekben és a jellegzetes pasztorál-elbeszélésekben is fellelhetõ a menekülés és a visszatérés motívuma, de természetolvasatuk teljesen különbözõ. A pasztorál az Óvilág letisztult, otthonos táját jeleníti meg, az újvilági vadon azonban - különösen az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában - az egykori telepesek tapasztalatait, a látszólag érintetlen tájakat, a természet és kultúra éles szembenállását mutatja be. Mivel a telepesek kultúrája az óceánon túl érintetlenül õrizte meg az otthon rögzült kategóriákat, természetképük elkerülhetetlenül magán viselte a feledésre ítélt múltat. A korunkbeli vadon-felfogások megértéséhez tehát meg kell vizsgálnunk az Óvilág vadonfogalmának történetét, és meg kell kérdõjeleznünk a kritikusi véleményeket, melyek a vadont összemossák az amerikai vadnyugattal - amirõl feltételezték: a gondviselés jelölte ki az euro-amerikaiaknak, hogy akadálytalanul birtokba vegyék.

 

 

Az óvilági vadon

 

A pasztorál a zsidó-keresztény és a görög-római kultúra kettõsében gyökerezik, ám a 18. század elején a vadon fogalmához társuló jelentések csaknem kizárólag a zsidó-keresztény történelmen és kultúrán alapultak. Az angol wilderness (vadon) szó az angolszász wilddeorenbõl ered, amiben a deoren (vadállatok) a megművelt területeken túli világra utal. A wild (vad) szó annyira hasznosnak bizonyult a deoren jelentéstartományának kijelölésére, hogy sem helyesírása, sem elsõdleges jelentése nem változott az elmúlt másfél évezred alatt - annak ellenére, hogy az erdõk számának megcsappanásával és az érintetlen területek benépesítésével a szó új vonzatokkal bõvült.

    A vadon új fogalom az emberiség történetében. Az emberi kultúra meghatározásakor olyan jellegzetességeket sorolhatunk fel, melyek többnyire a mezõgazdasági tevékenységen alapulnak, hiszen a vadászó-gyűjtögetõ ember számára a vadonnal és gyomokkal ellentétes fogalmak, mint szántóföld és termés, nem léteznek. A földművelõ a vadonnal ellentétben definiálja az otthont, és hajlamos munkája gyümölcsét a természettel vívott küzdelem eredményének, és nem természeti áldásnak tekinteni, így a paleolitikum vadászó-gyűjtögetõ emberének a neolitikum földművelõjévé alakulása lényeges fordulat, valamiféle kiűzetés az õsi édenbõl. A mezõgazdaság a földtõl való õsi elidegenedés okává és tünetévé válik, és beindítja a folyamatot, amit a monoteista vallás és a modern tudomány tetõz be. A paleolit korszak Eurázsiájának életmódja tiszteletreméltó, hiszen képes volt az emberi közösségeket szélsõséges idõjárási viszonyok közepette már-már felfoghatatlanul hosszú ideig úgy életben tartani, hogy mindeközben rendkívüli szellemi, technológiai és művészi fejlõdés is kialakult. Snyder "25 000 éves töretlen művészi és kulturális hagyomány"-ról beszél. Ennek ellenére nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy amikor a vadon értékei mellett érvelõk az elsõdleges értelmet szembeállítják a civilizált értelemmel, számos elkerülhetetlen nehézséggel kell szembenézniük. Például Max Oelschlager magabiztos elmélete, a paleolit korszakbeli elme rekonstrukciója írásos bizonyítékok hiányában az európai barlangművészet igencsak ellentmondásos értelmezésén alapul.

    Bármit is állítsanak a paleolit korszakbeli értelemrõl, a legkorábbi nyugat-eurázsiai írások, például a Gilgames-eposz, fenyegetõnek ábrázolják a vadont, és ez a zsidó szent írások megszületése utáni idõszakban sem változik számottevõen. A kiűzetés után a vadon a számkivetettség helyszíne. Ennek ellenére Ábrahám a vadonba vitte népét, hogy az ígéret földjét megtalálja; Mózes Izrael népével azon kel át hazafele menet, és sokkal barátságosabbnak tartja, mint a civilizált, de rabszolgatartó Egyiptomot. A vadon a Sátánnal asszociálható: "Akkor Jézus viteték a Lélektõl a vadonba (pusztába), hogy megkísértessék az ördögtõl" (Máté 4:1). Ugyanakkor a korai kolostori hagyományokhoz is kapcsolható, hiszen a római hatóságok üldözései és a világi hívságok elõl az õskeresztény remeték a pusztákba menekültek. A vadon zsidó-keresztény felfogása tehát több olyan vonatkozást hordozott magában, mint próba, veszély, szabadság, megváltás, tisztaság - és ezek kevés jelentésmódosulással ma is élnek.

    Számos ökokritikus szerint a nyugat-európaiak a tudományos forradalom során újabb lépéssel távolodtak el az édeni állapottól. A mélyökológusok és ökofeministák szerint Francis Bacon, René Descartes, Isaac Newton és társaik elmélete, amely gépként tekintett az univerzumra, megadta a kegyelemdöfést elõdeink organikus világának. Ha igaz, amit Louise Westling állít, hogy a paleolit kor embere egy termékeny Magna Matert vagy õsanyát imádott, az imént felsorolt tudósok csak befejezték, amit a férfias, égben trónoló, zsidó-keresztény isten elõtérbe kerülése kezdett: ennek az anyafigurának a teljes kiiktatását. A tápláló Földanya helyett olyan leegyszerűsített, teljességgel megismerhetõ univerzumról beszéltek, amelynek részei szabályos törvények alapján működnek. Descartes Baconhoz hasonlóan egy új, gyakorlati filozófia alapjait akarta megteremteni, amely lehetõvé tette volna, hogy "a tűz, a víz, a levegõ, a csillagok, az ég, és minden minket körülvevõ jelenség erejének és működésének az ismerete által" õ és kortársai "a természet uraivá és birtokosaivá" váljanak. Az értelem a természet fölötti teljes uralom megszerzésének eszközévé lett, a természet pedig hatalmas, megismerhetõ természeti törvények alapján működõ, lélektelen gépezetté.

    Az ökokritikusok úgy vélik, ez a szemlélet leegyszerűsítõ, mert a holisztikus, organikus világ helyett szétszabdalt, mechanisztikus világot eredményez. Val Plumwood rámutatott: mihelyt Istenrõl megfeledkezve az emberi rációt tekintjük az értékek egyetlen hordozójának, a természet szerepe is csak annyi lesz, amennyit a racionális ész kijelöl számára. "Nem véletlen egybeesés, hogy ez a szemlélet éppen a természetet is piaci terméknek tekintõ kapitalizmus felemelkedésével lelt a legnagyobb visszhangra" - állítja Plumwood. Ráadásul a tudományos forradalom nemi problémákat is felvet. Carolyn Merchant szerint a 16-17. században az õsanya teljesen elveszíti varázsát - ahogyan az utolsó követõinek nevezhetõ boszorkányokat is kegyetlenül kiirtották -, hogy helyét a férfias, racionális értelem vegye át.

    A kritika egybeesik Heideggernek az en-framing vagy instrumentalizmus elleni támadásával, amelyben a létezõk pusztán azért jelennek meg, hogy akaratunk eszközeivé váljanak. A Heidegger által használt metafora, amellyel a puszta eszközrendszerré csupaszított világot leírja, erdészeti terminus: Bestand, azaz: fűrészáru-készlet. Kétségtelen, a tudományos forradalom mély hatást gyakorolt az erdészetre, jegyzi meg Robert Pogue Harrison. Míg az erdészet hagyományos szerepe az volt, hogy a törvény kiszabta, erdõs területeket megóvja, a tudomány elveinek elõtérbe kerülésével az erdõ elveszítette eredeti rendeltetését és szimbolikus jelentését:

 

E felvilágosult humanizmus számára ... az erdõ többé már nem a jóslatszerű kinyilatkoztatások, különös, rémisztõ vagy magával ragadó epifániák, esetleg lírai nosztalgiázások, szerelmi tévelygések helyszíne. Már nem természetes szentély, ahova az állatok biztonságosan visszahúzódhatnak, távol az önpusztító emberiségtõl, amely önös ?érdekeit? hajszolja. A természet csupán az ember tulajdona és kiszolgálója, és az erdõ sem több puszta haszonforrásnál.

 

    A tudományos erdészet művelését a német Forstgeometer fogalom bevezetése tette teljessé, amely az erdõket a matematika segítségével kiszámítható hozamú fűrészáru-készletté degradálta, és így végleg eltörölte a német történelem és legendavilág õsi, rejtélyes erdejét. A mélyökológusok, ökofeministák és heideggeriánus ökokritikusok a tudományos forradalmat ökológiai katasztrófának tekintik, amelynek bekövetkeztével odaveszett valamiféle õsi hitelesség.

    Ennek ellenére igen kétséges, hogy a mechanisztikus világnézetnek olyan mélyreható és ártalmas következményei lettek volna, mint a fenti írók sugallják. Keith Thomas és Simon Schama kimutatta, hogy a modern idõkben valószínűleg mindvégig létezett ezzel ellentétes szemlélet is - maga Bacon is azt tanácsolta, hogy kertünkben mindenképpen hagyjunk egy kis vadont -, és nem szabad alábecsülnünk a tudomány mindennapi áldásait sem. Bármennyire megváltozott a vadon szerepe a gyakorlatias gondolkodás következtében, a romantika korában dívó érzékenység annak újraértékelését követelte. Így a 18. században a vadont új színben tűntette fel a fennkölt mind népszerűbb fogalma.