Woyzeck - képzettársítások

l. A képzettársítás mint irodalmi-közírói műfaj: az elsõ pillanatban abszurd, logikátlan kitaláció benyomását kelti, mint posztmodern korunkban annyi más, amelynek felbomlott a struktúrája, s eltűnt belõle a következetesség társadalmi igénye-normája. Pedig a képzettársítások kibomló láncolata a maga tér- és idõbeli érintkezésen és oksági összefüggéseken alapuló sorrendjében az emberi lélek olyan alapműködése, amelybõl a bonyolultabb, összetettebb konstrukciók táplálkoznak, s amelyet struktúrájukba foglalva tovább építenek. De mintha ezek az összetettebb építmények fogva is tartanák, gátolnák a tiszta képzettársítások kibontakozását. Az asszociáció mint költõi tartalom és hajtóerõ megjelenik a szürrealizmus, dadaizmus, expreszszionizmus alapsémáiban, ábrázoló értéke azonban az irányzatokat megalkotók szándékai ellenére nem a társítás mint művelet mesterségesen létrehozott létezésében, hanem abban rejlik, hogy mit társít mivel, s ez mit fejez ki mibõl. A próza is felhasználta az asszociációt mint a pszichikum egyik alapműködését; mögötte egyén és világ alapkonfliktusa áll: az egyén - mint világtól független egész - háttérbe szorult valóságvonatkozásaival, önmagába zártságával és saját lélektani-biológiai (vö.: Bloom-Ulysses testi reprezentációit) létének mélységbe hullásával. Korábban azt hitték, hogy az aszszociációból alakul ki minden magasabb rendű logika, majd azt, hogy az ember alapvetõ hajtóereje a fokozatosan megtestesülõ logikus eszme (Hegel), majd ezt elvetve, a szükségletek, motivációk feltárása után az 50-es években gyorsan kibontakozó kibernetika világában Norbert Wiener és köre matematikai logikát talált az emberi világ működési elveinek leírására. A visszacsatolásos rendszerek modelljeit pedig a posztmodern próbálta túllépni-elsöpörni, szétfolyó határai között a logikai-etikai elkötelezettségek szigorú határainak folytonos tágításával, elmosásával. A képzettársításokat ugyan nehéz kiszakítani a rájuk épített, és sokszor magasabb rendűnek vélt struktúrákból, de ma - még? - nem működik bennünk olyan logika, amely egyszerre tudná megragadni az egyidejűleg létezõ valóság-szeleteket, mint ahogy szemünk sem tudná bejárni egy átlátszatlan, fekete gömb átellenes részét.

S ha a gömb nem forog vagy nem jár körül bennünket, nincs más hátra, nekünk kell körüljárnunk a gömböt. Képzettársításaink így térhetnek vissza ugyanazon valóság felszínbõl kiinduló, s a középpontig hatoló metszeteihez, a visszatérések idõbeli egymásutánja, a metszetek kihasításának sorrendje és sorozat-összefüggései pedig a képzettársítások mögött s fölött kibontakozó logika rendjét-trendjét ragadhatják meg.

 

2. A kor sok más felbomlott logikája között alapvetõ - s talán a többi ebbõl származik - a személyiség elemekre esése; az egydimenziós ember megjelenése a múlt század közepén az egyén sokrétű viszonyrendszere helyett egyetlen reláció uralmát hozta, annak kizárólagos logikájával. A sokoldalú személyiség (ész és érzelem, szenvedély és mértéktartás, vágy és elfojtás egésze) alighanem a felvilágosodás filozófiájában teljesedik ki törésektõl s ellentmondásoktól mentesen; belsõ fejlõdésének fokozatos elidegenülését pedig a maga egészében valószínűleg Hegel írta le A szellem fenomenológiájában.

    Hegel végsõ soron arról írt, hogyan találhatja meg az egyén önmagát, milyen utakat kell megtennie, hogy önmagához érjen, vagyis megvalósítsa s kiteljesítse mindazt, aminek lehetõsége az út kezdetén már megvolt benne. Ez a perspektíva azóta elveszett, s Hegel teljességre törekvésébõl ma sokan kizárólag a totalitárius akaratba hajló torzulásait veszik figyelembe. Holott az egydimenziós ember maga a totalitárius akarat megtestesülése, az egyetlen relációhoz tartozó szerep. Ezzel együtt azonban elvesztek a személyiség viszonyrendszerének azok az összefüggései és jellemzõi, amelyek mégiscsak - egyre bonyolultabban, áttételek kényszerpályáin, szimbólumokba öltözve vagy az Én és a Másik szerep- és funkciómegoszlásai közepette - próbáltak kibontakozni. Egyik oldalon a tudat, másikon a cselekvés - ez az egyik alapvetõ szerepmegoszlás, a belsõ megkettõzõdés külsõvé válása, az emberek közti viszonyrendszerbe polarizálódó s külsõbõl belsõvé, majd ismét külsõvé váló ellentmondás. E kettõsség alapvetõ megjelenési-létezési módja: az úr-szolga viszony.

 

3. Walter Benjamin Német emberek címen 1931-32-ben levélgyűjteményt jelentetett meg a Frankfurter Zeitungban, amely azután 1936-ban (!) könyv-alakban is napvilágot látott az akkor már jelentõsen megváltozott német "kultúrkörben". A külsõbõl belsõvé, majd ismét külsõvé váló lélektani tartalomnak ez valóban szép példája, mert a kötet összeállítója, s kommentárjainak szerzõje munkáját Detlef Holz álnéven jelentette meg - svájci emigrációból. Maga a cím megtévesztõ volt: a "német" jelzõ a hitleri cenzúrát a kor melldöngetõ nemzeti felfuvalkodottságára emlékeztette, ezért Walter Benjamin a német szellem olyan valóban nagy alakjainak leveleit válogathatta össze, akiknek gondolatait föld alá kényszeríttették, megtagadták vagy meghamisították, jobbik esetben elhallgatták. Huszonöt levélrõl van szó, s egymás mellé válogatva sorozatot alkotnak: a felvilágosodástól 1936-ig terjedõ idõszak német történelmét átívelõ reflexiók krónikája.

    A francia felvilágosodással párhuzamosan, a 18-19. század fordulójáról származó levelek nagy szellemek gondjairól, anyagi nyomorúságáról, s a korai polgárság szeretetben gazdag érzelemvilágáról árulkodnak. A kicsinyes külsõ körülményekkel, filléres problémákkal viaskodva is érezhetõ az egyenes, õszinte s büszke tartás, az idõ elõrehaladásának függvényében aztán ez fokozatosan megváltozik: a külsõ körülmények problémái háttérbe szorulnak, s a kifejezés intim hangneme helyett a jelenkorhoz közeledve bonyolultabb, kritikai jellegű, elkötelezetten nemzeti, de minden felfuvalkodó dagálytól s etnocentrikus-elõítéletes torzítástól, agressziótól mentes hazaszeretet hangjai jelennek meg a levelekben.

    A huszonöt levél sorozatát - az idõbeli sorrendet egy mélyebb összefüggés kedvéért megváltoztatva - Goethe levele zárja. Így õ kétszer szerepel a kötetben - s ez az elrendezés szimbolikus: a polgár humanizmusának túlélése-továbbélése az õrület és rémület korában.

    A kötetbe rendezett levelekhez Adorno írt utószót: sajátos dialektikája alapján a valódi mondanivaló hordozójának a hiányt tekinti, mindazt, amit a cenzúra kijátszása érdekében nyíltan megfogalmazni nem lehetett, viszont e levelek a maguk egymásutánjában a német szellem legértékesebb hagyományának hordozói.

    Hiány és megjelenítés e kettõssége határozza meg az úr-szolga viszonyt is, a fenti dichotómia szimmetrikus ellentéteként: ketten együtt valósítják meg az Ember Egységét. Az úr ráutaltsága nyilvánvaló, a szolga kivitelezi mindazt, amit az úr nem tesz meg, viszont akar, a szolgának meg nincs akarata, csak végrehajtó-megvalósító képessége, amelyet az úr hoz mozgásba, s "üzemeltet".

 

4. A töredékes szerepekre bomlott Emberi Egésznek felel meg a tény, hogy a Woyzeck is töredékekben maradt; s ezzel a korszakra vonatkozó mélyebb igazságot fejez ki a fiatalon elhunyt, forradalmár Büchner, aki talán halogatta-tervezgette egy végleges változat létrehozását. De - megkockáztatom a feltevést - ebben nemcsak rövidre szabott életideje, hanem mélyebben lobogó zsenije is megakadályozta. Hiszen a hasonlóan rövid idõ alatt ellobbanó életű, s õrületbe hanyatló J. M. R. Lenzrõl írt novelláját is töredékben hagyta, pedig meglehet, éppen e rokonlélek A katonák című drámája inspirálta az ugyancsak katonai környezetben játszódó Woyzeck megírására. A formalitásokba szorított élet felszíne mögött meghúzódó kegyetlenség, s ellentéteként az érzelmeiben akkor még éppen kiteljesedõ polgárság, s a kibontakozást beszűkítõ merev, s háborúból háborúba, egyik rideg helyõrségbõl a másikba vándorló katonaság, amelyben inkább az élet sötét princípiuma az úr - úgy látszik, hogy a felvilágosodásból kiáradó szentimentalizmus Németországban ezt a negatív-mögöttes oldalt, a kegyetlenség-halál princípiumának mindenütt jelenvaló "zenei aláfestését" is felmutatja. (Így érezhetjük meg a Werther mélyén - jóval a végkifejlet elõtt - minden fellobbanás után a halál vágyát és jelenvalóságát, így Lenz katonatisztjeinek kegyetlen érzéketlenségét a polgári leányok iránt, így az arisztokraták pusztítást elõidézõ gõgjének formalizmusból táplálkozó agresszivitását, s elõjogokat védelmezõ birtoklási vágyát az Ármány és szerelemben.)

    A Woyzeck töredékeit rendezve kitűnik, hogy a szempontok hangsúlyozásával (hűség az alkotóhoz, a keletkezés dátumai, esztétikai összefüggések, színpadi játszhatóság stb.) egy korszak mindig önmagát is jellemzi. Pontosabban: egy korszak sajátosságait megjelenítve a darab sokrétű belsõ szimbolikájából mindig azok kerülnek elõtérbe, s válnak a műalkotás struktúrájának szervezõjévé, amelyek magát a korszakot foglalkoztatják.

    Ezért emlékeztetnek a darab szereplõi a marionett figuráira: megtestesült funkciók illetve szerepek, amelyeket a nézõ-olvasó értelmez a maga számára. A Kapitány a parancsoló, az úr-szolga viszony elsõ tagjának közvetlen megtestesítõje, aki fölényét mindenoldalúan kiterjeszti, és az egyébként kifogástalanul szolgáló Woyzeck kioktatásával morális és szellemi fölényt sugalmaz, illetve diktál. Az Ezreddobos a nyers erõ és a durvaság alakja, aki a szinte állati sorba süllyedt Woyzecket tehetetlenségénél fogva próbálja ingerelni, hogy ezzel saját erejét növelje, és még inkább megmutathassa; a tehetetlenség végül szelídségbe fordul át, s megelõlegezi a Marie iránti részvétet. Az Orvos tudálékossága az engedelmes Woyzecket természettudományos kísérlet, valóságos élveboncolás tárgyává teszi: a tudomány, a gondolat, a szellem mint hatalom végleg kiteljesíti a szolga kiszolgáltatottságát.

    Woyzeck függõségei megjelenítik az úr-szolga viszonyt, s a kiszolgáltatott ember gépies parancsvégrehajtását - e marionettként rángatott bábu-lét egyetlen belsõ törvényszerűségre redukálódik: a parancsvégrehajtás, az ellenkezés nélküli, gépies mindent-átvevõ mentalitás szimbóluma. A darab pattogó mondatai, Woyzeck kommentárjai, amelyekkel néha elutasítja a fejére olvasott morális, brutális vagy szadisztiko-tudálékos érveket, hogy azután mégis elfogadja, s ellenkezését magába fojtsa - végül a cselekvõ engedelmességben rejlõ, belsõvé vált totális önelidegenülés drámájává teszi Büchner remekművét.

    A drámában bűnösség és áldozati lét sajátos ambivalenciája érvényesül: Marie, a gyermekét szeretõ, s hozzá mélyen ragaszkodó prostituált gondolataiban állandóan - Woyzeck élettársaként is - ott bujkál a múlt, az Ezreddobos pedig, ráérezve erre, úgy éli ki Woyzeckkel szembeni fölényét, hogy magáévá teszi az asszonyt. Marie önmegadása mint parancsvégrehajtás, beletörõdés, engedelmesség, az úr-szolga viszony sajátos vetülete. Áldozati létét elfogadja, menekülni se próbál, számára ez a dolgok rendje. Woyzeck gyilkossága ugyanezt a kérlelhetetlen parancsvégrehajtást követi: szánja a lányt, de megöli, mert nem tehet mást, bosszuló gyilkosságában is követi-elfogadja azt a morált, amelyet a Kapitány képvisel, s amelynek értelmében meg kell torolnia a tettet, amelyet szerelme hasonló morál-parancs-odaadásban követett el. Ez is az úr-szolga viszony bensõvé tett oldala. "Milyen véres ma a hold!" - kiált fel a sorsát megsejtõ-elfogadó Marie az ítélet végrehajtása elõtt: ez itt nem csupán a büntetést beletörõdve váró lány projekciója, hanem a környezetben, körülményekben, a természetté vált morálban megjelenõ kérlelhetetlen törvényszerűség megérzése, bensõvé tett parancs, amely motiválja a passzív, áldozati beletörõdést.

    A darab zárójelenete, a Woyzeck mellett éldegélõ Andres és a szemtanúk kommentárja, amint próbálják megérteni-értelmezni s az ún. normalitás határaihoz viszonyítva elhelyezni Woyzeck cselekedetét, még inkább kiemelik-hangsúlyozzák Woyzeck értetlenségbe fulladó magányát.

    Az olvasó-nézõ azonban megérti, nemcsak Woyzeck utolsó cselekedetét, hanem a környezet értetlenségét is. A kettõ összetartozik. Magyarázatra szorul azonban egy végtelenül egyszerű kérdés. Miért nem a csábító Ezreddobost ölte meg Woyzeck?