Termál

Hajnal Márton - ha lehet - még nálam is aggályosabban hárítja a költõinek vagy posztmodern játékosságnak nevezett bágyadt ötleteket. Jó oka van, hogy erõsen ragaszkodjon a valósághoz, így aztán ha megkísértene, hogy némelyik történetét mégiscsak divatcafrangba bugyoláljam, és mondjuk, azt írjam: "akkoriban éppen fagyöngy volt", vagy úgy kezdjek egy mesét: "amikor százhárom éves korában egyszer..." - nos, talán a kísértés telt, jól érzékelhetõ jelenségéig sem jutnék; nem hiszem, hogy megvárnám szigorú fintorát, mert fintorognék helyette, elõzve õt, és bólintanék neki: tudom, nem volt fagyöngy, nem is képzelte magát soha fagyöngynek, s ha egy-egy derűs, nyári este meghatottan nézi a reszketõ csillagok között piros villanásokkal elõrekaptató repülõgépet, a kicsi masina félszeg igyekezetét, hogy elvegyüljön a pulzáló-morzézó égitestek között, de el is különüljön - haladjon! -, ha akárhányszor, betelhetetlenül nézi a jelenetet, azért nem téveszti össze magát a repülõvel, nem érzi, hogy lebegne, elrugaszkodna a földtõl; képzelgése, indulata még csak nem is sóvárgás. Hagyjuk.

    A kör alakú termálmedencében most meglátja régi kollégáját, Radics Lászlót, s az utóbbi években gyakran ismétlõdõ koreográfia szerint: a tűszúrás-szerű felismerésre, hogy valahonnan ismerõs a figura, elkapja a fejét, védekezõn félrenéz, s csak amikor már fedezékbe vonul, akkor mondja ki magában a nevet (vagy akkor sem, nem tudja) - most kimondja, Radics, és jön vele a régi émelygés, talán még savanykásabb-romlottabb, mint annak idején. A harminc esztendõvel ezelõtt is alacsony, pufók, szinte nyak nélküli ember mára hájasabb, vastag aranyláncot visel, vízhatlan óráját is aranykarkötõ tartja. Mintha azért lebegtetné karját a víz felszínén, hogy látható legyen - vagy abban a pillanatban emeli fel a kezét, amikor meglátja Hajnalt? Kapaszkodó mozdulattal nyúl elõre, és pillanatig tartó késlekedés után nehézkesen fel is áll, kérlelhetetlenül közeledik, vigyorog, és megszólítja Hajnalt; úristen, mennyi idõ után... és itt kell találkozzunk... eltrottyosodtunk, mi, öregem?!... kúrálgatjuk magunkat, bár te nem is... csak én... rajtad nem fogott az a bizonyos vas... pedig idõsebb vagy nálam... ugye, idõsebb?... pár évvel csak... Na és, hogy s mint? Tudom, hogy aktív maradtál...; a lemenõ nap halványsárga sugárnyalábja eléri a medence szélét, a kék mozaikperemen, a vízfelszínen játszik, egy szõke nõ arcélén villog, aztán elnyugodva szétterül, angyali áttetszõségbe és idõtlenségbe emel. Oltsd ki szemedben az érdeklõdés szikráit, udvarias figyelmet se mímelj, mert Radicsnak az is sok. Képes a semmibe kapaszkodva megnyílni, jó neki bármi alkalom, hogy beszéljen. Oltsd ki, döfködi magát Hajnal. Hiába; tudod, fiatalon arról ábrándoztam, hogy majd korán nyugalomba vonulok... békés és tétlen, hosszú-hosszú életem lesz, helyette minden valószínűség szerint hirtelen dobom fel a talpam... sokáig nem bírható az a hajtás és feszültség, amiben tizedik éve élek... a vállalkozásom jól bejött... muszáj futni vele... és te?... sokat hallottam rólad... tényleg... nem felejtettem el, milyen kollegiális voltál... sõt, az több volt... mint a legjobb haver... emlékszel, ugye?... Persze, hogy emlékszel, bár akkor se akartad, hogy sokat emlegessem... Együtt maradtál a feleségeddel?... Örülj neki, megérdemled a boldogságot...; a kis Radics - így hívták. Az idõsebb asszonyok pedig, az adminisztrátorok és takarítónõk is, Lacikának szólították, és senki sem tudta, valahogy nem akarta tudni, miért hosszabbították meg idõrõl idõre a szerzõdését. Tehetségtelen volt, lusta is, a heti tanszéki értekezletek legkínosabb, visszatérõ műsorszáma, már-már rituáléja lett Radics megszégyenítése. A professzor nyilvánosan leszúrta egy mulasztásáért - és mulasztása mindig akadt -, Radics kövér arca rögtön kivörösödött, meg sem várta, hogy fõnöke elmagyarázza, éppen mit nehezményez, mert hebegve máris szabadkozott és fogadkozott, tökéletesen megfelelt neki az idétlen és szerencsétlen kamasz-szerep. Pofozó-baba inkább. Egy idõ után meg is szokta, ragaszkodott hozzá, újra és újra kikényszerítette a jelenetet, de nemigen kellett erõltetnie, mert a professzornak is szüksége volt rá: így könnyített megalázott, megzsarolt lelkén. Azt ugyanis nem titkolta, hogy Radicsot ráerõltették, ahogy akkoriban mondták: felsõbb utasításra kellett tartania, és egyengetni az utat a fiatalember tudományos pályája elsõ szakaszában. De hogy kinek a kije volt Radics, vagy milyen szolgálatokat tett a felsõbb szerveknek - errõl legfeljebb buta és valószínűtlen pletykák keringtek, a szájhõsöknek pedig nem volt bátorságuk megkérdezni.

    Egy különösen nyomasztó értekezlet után alig fél órával Radics berontott a sivár, sötét, három íróasztalos, munkára vagy konzultációra alkalmatlan szobába - kifigyelte talán, hogy Hajnal kollégái elmennek? -, szabadkozás nélkül leült, s mintha az iménti kín semmi nyomot nem hagyott volna rajta, elégedetten heherészett; pont így akartam... hogy kettesben legyünk... hogy ne kerítsek túl nagy feneket a dolognak... ne szervezzek már veled titkos találkát, ne konspiráljunk, mert nem akkora ügy ez... de mégiscsak el kell mondanom... mert bemártottalak... errõl van szó, öregem... nem tehettem mást... hirtelen felindultságomban bemártottalak... sõt, jól eláztattalak... ez az igazság... de ne ijedj meg nagyon... csak a feleségemnél... õ meg jóformán senkivel se találkozik... szóval, ha nem mondanám el neked, gondolom, soha meg nem tudod... de becsületesebb elmondani... ne félj!... tényleg nincsen következménye... érdektelen... azért adom elõ, mert így becsületesebb... ha már így történt... Te nem ismered a feleségemet... bízzunk benne, hogy sohasem fogod megismerni... ezért is beszéltem rólad... vagyis a látszat ellenére elég óvatos voltam... neked semmi közöd a feleségemhez... de nekem mindenre tekintettel kell lenni... A feleségem eléggé ideggyönge... meg kell érteni ezt... beteg, és amióta ismerem, eszelõsen féltékeny... mindegy... ez van... nekem így sikerült... szegény, a fél életét kórházban tölti... vagy több, mint a felét... tegnapelõtt viszont váratlanul hazajött... állítólag õ sem tudta, hogy elõbb kiengedik, és állítólag nem ért el telefonon. Szerintem kikönyörögte magát a kórházból, hogy leleplezzen, és majdnem sikerült is neki... hazajött taxival... szerencsére... ez az igazság... szerencsém volt, hogy már nem voltam otthon, de amikkel találkoznia kellett... voltaképpen érthetõ, hogy megvadult... kitaláltad már, mi?... Persze, szanaszét nõi cuccok... vetetlen ágy... történetesen sietõsen kellett elhagynunk a terepet... a fene se gondolta, hogy hazajöhet... Én mindig nagyon rendesen gondozom, látogatom, és mindig a ragyogóan tiszta otthonába jöhet... De ennyi telik tõlem... Sohasem ámítottam szerelemmel... nagyon jól tudhatta, miért veszem feleségül... mindegy... elhiszem, hogy õ is szenved a féltékenységétõl... úgy értem, hogy valóban szenvedés neki... kényszer... Ez az egész egy csapda... és most már nem is válhatunk el... nem hagyhatom cserben a betegsége miatt... de nem nyújtom hosszúra, csak azt mondom, ami rád tartozik... hogy a feleségem annyira megrendült a látottaktól... rosszabb volt, mint amitõl rettegett... minden erejét a megbüntetésemre tartogatta... nem próbálkozott öngyilkossággal sem, pedig állandóan azzal fenyeget... most inkább engem ölt volna meg... Ahogy nyitom kulccsal az ajtót, és az elõszobából látom, otthon van... ott ül dermedten a fotelben... egybõl kapcsoltam, naná... és csak úgy repdestem az örömtõl... és szörnyen elképedtem a szoba állapotán... Úristen, kiáltottam, itt találtad õket?... Láttam, hogy meghökken... kiket?... hála a lélekjelenlétemnek, teljesen hihetõ volt a felháborodásom... valamiért elmenekülhettek, motyogtam... sietõs lett nekik... Te nyitottál rájuk?... másképp nem lehet... nem hagyták volna itt így a szobát... megnézted a fürdõszobát... a konyhát is?... Végül megeskettem a feleségemet, hogy néma cinkosom lesz, és azt mondtam, te kérted kölcsön a lakást... csak pár órára... meg kellett mondanom a nevedet, és hogy nõs vagy... csinos történetet rögtönöztem... hogy a feleséged szörnyen féltékeny... és hogy azt hiszem, mind a ketten ügyeltek a látszatra, mert a világ szemében tökéletes a házasságotok...; annak idején itt nyeste el Hajnal a mesélést, hirtelen pattant fel; mennem kell; és elküldte Radicsot, mégis szégyenkezett aztán a lagymatagsága miatt. Hogy a jólneveltség vagy inkább a konformizmus leteperte. Tíz perccel késõbb már dühöngött, amiért elmulasztotta orrba vágni Radicsot. Azt kellett volna. Orrba vagy a szeme alá, ököllel. Napokig, hetekig képzelgett Radics bántalmazásáról, de a vadul eleven képek szemernyit sem könnyítettek a saját szégyenén. Közben ugyanis képzelegnie kellett Radics idegbeteg feleségérõl, a sohasem látott asszony képzelgéseirõl, ostoba vigyoráról, hályogos tekintetében ahogy fel-fellobbannak a kajánság-pöttyök. Tésztaarcúnak, szemüvegesnek, zilált hajúnak gondolta, és az õrült nõ megszállta, mint valami kísértet, tapadt hozzá, beköltözött az álmaiba, éjjel-nappal hurcolta és érezte, ahogy lenézi, megveti, õt és a becsapott, átejthetõ feleségét is, hallani vélte, ahogy Radiccsal élcelõdnek. Ez még összeköti a nyomorult párt. Mert a beteg asszonynak egy idõ után, és nagyon hamar, nemcsak teste volt, úgy általánosságban - csüggesztõen csúf persze -, hanem hangja, savanykás szaga is. A ripacs-mimikájától irtózott leginkább Hajnal: ahogy felhúzta a szemöldökét vagy unottan sétáltatta ujjait a fotelkarfán, a csipketerítõs asztal szélén vagy a saját tenyerében. Nem lehetett elűzni. S minél inkább undorodott, annál nagyobb erõvel sújtott Radicsra. Pépesre verte a pofáját, könyvet, levélnehezéket, írógépet, borosüveget vágott a fejéhez, vasalt cipõje sarkával rúgta, kiröhögtette a hallgatóival - és megrémült a saját, soha korábban nem tapasztalt szadista õrjöngésétõl. Az egyre torzabb és gubancosabb szövevénybõl akkor szabadult, amikor professzoruk arcán felfedezte a saját dühét és bosszúszomját. A keskeny arcú, õsz férfi akkor kivételesen az értekezlet nyitányaként szúrta le Radicsot. Úgy tűnt, nem tudja tovább türtõztetni az indulatait, már nincs kedve fegyelmezni magát - talán a tanszékvezetõi pozícióval járó másféle kényszerektõl szenvedett, és valahogy, valakin, minél gyorsabban õ is erõszakot akart tenni, Radics meg, mint mindig, kapóra jött, szinte tudatlanul is felkínálkozott. Ott ültek aznap már mindannyian a hosszú asztal mellett, a professzor az órájára pillantott, tíz óra, keményen bólintott, tehát tíz óra nulla-nulla perc és másodperc volt, teátrálisan megemelte a kezét, mintha karmesteri pálcával (varázspálcával?) jelezné a startot, de mielõtt megszólalt volna, belépett Radics. Nem mondható, hogy késett - sajnos, még ezt sem lehetett mondani, bár õ, érzékelve a feszültséget, rögtön bocsánatot kért; talán rosszul jár az órám...; és lakájmódra hajlongott, vörösödött, megalázkodva elkövetett mindent, hogy felbõszítse az amúgy is bõszült fõnököt. A professzor szemében ragadozó merevség és szúrás, tekintetében könnyűszerrel meglátható a széttépett, kizsigerelt Radics képe, csonkoltan, vérébe fagyva, átharapott nyakkal. És az is, ahogy a támadó nagyvad - kielégülten? bölcsen? - eltűri, hogy hangyákkal kell osztozkodnia a zsákmányán. Radics kapkodva ült le, aktatáskáját már nem merte felemelni, kinyitni, kivenni a jegyzetfüzetét, és nem merte a széke mellé állítani. A legszerencsétlenebb választással két térde közé szorította, de a fekete bohózat követelményei szerint a táska kicsúszott, és leesett a padlóra. Üveg volt benne?, a csörömpölés miatt megint szabadkozott. A dermedt csend végre elnémította. A professzor csak nézte, s kegyetlenül még egy perccel meg is toldotta azt a hangtalan, moccanatlan várakozást. A többiek feje lehajtva, senki nem néz sehová, mintha koppantóval sorra kioltanák a lángocskákat; Radics kolléga!; mondta végre, s a megszólításba nemcsak a vádpontokat, hanem valahogy a fellebbezhetetlen ítéletet is belegyömöszölte. Gúnyos és undorodó szájtartása hasonlított leginkább Hajnaléra, és Hajnal nemigen tudta, mit tesz. Hátralökte a székét, nem szólt egy szót sem, nem intett, nem jelzett, csak kifutott a terembõl. Nem érzékelte, mit hagyott maga mögött, azt sem, hogy miféle hullámok követik - irigykedés, felháborodás, kajánság? Késõbb mulatságosnak képzelte, ahogy a profeszszor felvonja sűrű szemöldökét, vagy felszegi az állát, s a legközelebb ülõ docenstõl kérdezi: "diaré?". Mulatságos volt már minden feltételezés, olyanynyira mulatságos, hogy még a tények se fájtak nagyon. Pedig úgy tűnt, nem akadt, aki barátian, vagy csak jóindulatúan elsimította volna kirohanásának botrányát. Valaki, aki legalább megzavarja a pillanat alatt sűrűsödõ és megkötõ véleményt, hogy ez pimasz lázadás. Égbe kiáltó tiszteletlenség, és igen, az: lázadás. Lázadás. Senki, aki akár naivan, bárgyún sajnálkozott volna. Ha egy szobatárs-kolléga csak annyit dünnyög, hogy "szegény", már oldja, sõt, kérdésessé teszi, csakugyan elege lett-e a megalázási rítusból. Egyetlen sóhajnyi szó - s mindjárt a professzornak hízelgõ - másfelé pöccinthette volna az értelmezést, és szõnyeget terít elé, neki meg csak lehiggadva, behódolva vissza kell kéredzkednie, a kirohanásból még kellemetlen emlék se marad. Végtére emberek vagyunk, kivel nem történik efféle? De Hajnal késõbb se, soha nem tett kiengesztelõ gesztust, és a következõ tanévre nem hoszszabbították meg adjunktusi állását. Radics még két-három évig ott nyűglõdött, s jó idõbe telt, míg végképp megszabadult tudományos pályája nyomasztó távlataitól; és te mibõl élsz?... vagy csak úgy éldegélsz?... Hallom másoktól is, a régiektõl... Találkozol néha velük?... azt mondják, abból nem lehet megélni, hogy valaki történész... kinek kellenek történészek?; a kör alakú medencében most újra együtt vannak, és nem látszik út kitérni a tömzsi test elõl. Lökje félre? Mondja, hogy tévedés, nem ismerjük egymást? A hajdan is kövér ember vagy húsz kilóval súlyosabb lett. Félig áll, félig guggol Hajnal elõtt, behajlítja a térdét, hogy vállig a vízbe merülhessen, és behajlítja a könyökét, hogy kezét a felszínre teríthesse. Kedélyesen mesélni fog, nyilván dicsekszik. Elõvezeti majd az eredményeit. Máris mutatja: nemcsak karkötõje van, köves gyűrűje is, és Hajnal úgy sejti, valahol tetoválást is láthatna rajta - de ha a karján nem, a combján, a derekán, a lábszárán talán? Ugyanebben a medencében látta azt a hosszú hajú, kigyúrt izmú titánt, aki a pocakjára íratta, hogy "A néppel tűzön, vízen át!", és büszkén forgolódott a szeméremszõrzetig letolt, combjára tapadó piros fürdõgatyában. Nem hitte magát merész polgárpukkasztónak, csak viccesnek. Bizonyára a hatvanhoz közeledõ Radics is szeretne viccesnek mutatkozni, mert az igazán sikeres emberek ma viccesek is, lazák és viccesek; az idõ nekem dolgozott... ez tagadhatatlan... És azért jócskán meg is változtam. Ma már el se tudom képzelni, hogyan bírtuk ki azt az életet... emlékszel?... de hát kibírtuk, igaz?... talán mert számíthattunk egymásra... Különben te sem panaszkodhatsz... egészség?... család?... mindened megvan...; a vállalkozóvá lett Radics réges-rég megpattant a feleségétõl, vagy a feleség tõle. Ki tudja, hogy csakugyan bolond volt-e - és tésztaarcú, szemüveges, csapzott hajú? Rút és féltékeny? Vagy rejtélyes kényszer kötötte Radicshoz, mint az évtizede halott professzorukat? Az asszony néhány évig önuralommal viselte a taszító férfi közelségét, már-már beletörõdött, hogy életébõl hiányzik a szerelem, a meghittség, mártír-pózokkal próbálkozott, luggatott zászlónak érezte magát - a szíve táján fújt, süvített át a szél -, aztán az elsõ adandó alkalommal mégis elváltak útjaik? Rendszert váltottak. Az asszony a Sikeres Nõk című magazin sztárja lett, mostanság nyugati befektetõkkel üzletel és elkíséri a gazdasági minisztert délkelet-ázsiai körútjára. Vagy mégis bolond, csúnya is, de Radics vallásos rajongást ébresztett benne - Radics vagy más, mindegy -, és áhítatos életével két évtizednél is régebben szolgál. Fáradhatatlan. Talán csak egy gyógynövényboltban árusít. Vagy meghalt. Vagy elfelejtette Hajnal Márton nevét. Meg se jegyezte. Sohasem képzelgett róla. Az a nõ soha. Minden lehetséges. Akármi megtörténhet. A képzetek mégsem egyforma súlyúak. Valószínű, hogy ide, a fürdõszállóba más és fiatalabb nõvel érkezett Radics. Új feleség vagy új barátnõ; neked mint vezetõnek sok gondot okoz a pályázatkészítés... képzelem, mennyit... az EU-pályázatok meg hatványozottan körülményesek... magadfajta alkotónak ilyesmivel nem volna szabad bíbelõdni... nem, egy percet se!... én a régi idõk miatt is... ez a legkevesebb, a cégem szívesen segít... mert mi ezzel is foglalkozunk... Profizmus egyenlõ siker... ez a filozófiám... de nem érdemes több szót vesztegetni, hagyok számodra névjegyet a recepción... megkeresel, vagy a titkárnõd... rád hivatkozik, nekem anynyi elég, és a lehetõ legkedvezményesebben... ezt megígérhetem... vedd úgy, hogy máris megváltozott az életed... szóval ott lesz a névjegy a recepción... ne felejtsd el!... sajnálom, de ugye, itt nem adhatok...; úgy hahotázik, hogy a többi fürdõzõ figyelmét is felkeltse; ide, sajnos, nem hoztam magammal...; néhányan gépiesen mosolyognak, Hajnal pedig még mindig nem látja az elillanás lehetõségét. Legszívesebben elillanna. Nem is igen akar mást: eltüntetni innen magát vagy Radicsot. Oszolj! Émelyeg, undorodik, de a régi indulat nem hívható elõ. Még túráztatott képzelettel se, sehogy. A százhúsz centi mély medencébe egyikük se fullad bele, aligha kap valamelyikük infarktust, s hiába, hogy a recepción nem veszi fel a névjegyet, s ha történetesen kezébe nyomják, ott, azonnal és látványosan eltépi - a képzelt recepció-jelenet még messze van, most, most kell valami, és Hajnal hirtelen lecsúszik a meleg mozaikülõkérõl, víz alá merül, hirtelen mozdulatára Radics ösztönösen hátralép, õ pedig a lábak között két lökéssel a lépcsõhöz úszik, elkapja a korlátot, aztán már nyugodtan, lassan áll fel, és úgy sétál ki a medencébõl, hogy véletlenül se nézzen hátra. Véletlenül se. Véletlenül se. Véletlenül se. Mintha diavetítõ kattogtatná a képeket.