Jámborné Balog Tünde palettája
esszé
Ha nincs a szerkesztõi intés: "harminc sor, nem több", talán most hosszas fejtegetésbe kezdek arról, hogy milyen jelekbõl vélem felismerni a jó irodalmat. A rövidség kívánalma nyers õszinteségre sarkall: irigységem fellobbanásából ítélek. Akkor tartok egy szöveget tökéletesnek, ha miatta legszívesebben örökre eldobnám a számítógép klaviatúráját, mondván: "ha ezer évig élnék, sem tudnék ilyet írni".
Mi tagadás, ez az állítólag sárga színű érzés fogott el Jámborné Balog Tünde Ligetben megjelent novelláinak olvasásakor. Nincs más dolgom tehát, mint felsorolni, mit irigylek írásaiban.
Elõször is gazdag szókincsét. Csak néhány példa egyedi szóhasználatára: "siet lippegve", "lovakért esekedett", "megprickolta", "meztélláb", "léghuzam", "kisuvikszolta". Csupa plasztikus, régies szó, és persze egyik sem önkényesen került az írásokba. Azután irigykedek könnyed, természetes beszédhangjára, valamint az elbeszélõ és a modellek csak betűtípussal megkülönböztetett szöveg-részleteinek briliáns, zökkenõmentes összefűzésére. Figuráinak tömör, láttató megrajzolására. Dédanyját így írja le: "Terebélyes alakjával, húzott szemével, kiálló arccsontjával olyan volt, mint egy pusztai bálvány, és a koldusok hadának szemében ... maga a bõség istennõje."
Irigylem varázslatos idõkezelését, s egyúttal azt az otthonosságot, ahogy apja gondolataiban jár-kel: "Apám emlékezetében összefolytak ezek a hajnalok, nemcsak a hétfõ és a kedd, hanem a szita-szita péntek, szerelemcsütörtök, a zabszerda, meg a vasárnap is, kivéve a szombatot, mert akkor nem ült senki a szétálló lábú sámlin." Máskor akár évtizedeket sűrít egyetlen mondatba: "Elõbb gyereksírás töltötte be a vaskos oszlopsor mögötti hosszú verandát, majd kamaszhangok mutáló nyerítése és csiklandós leánykacagás szűrõdött ki a falak mögül, s amikor beköltöztek a Mandl kisasszonyok, pipacsszín arccal hallgathatták a szomszédos szobákban szerelmeskedõ párokat, akik majd szétvetették maguk körül a házat, miközben nehézkesen, csikorogva fordult alattuk a láthatatlan, hatalmas kerék: a beköszöntõ huszadik század."
Az imént felsorolt írói erények elsajátításához talán nem kellene ezer év, akár száz is elegendõ lenne. Ám ami ezek mögött az írások mögött, mint aranyfedezet húzódik meg: szeretetteli, ugyanakkor néprajzi-szociológiai mélységű ismeretek családjának több generációjáról és szülõvárosáról, Makóról, az megtanulhatatlan!
Már azt hittem, fenékig ürítettem az irigység keserű poharát, amikor az októberi Ligetbõl megtudtam, hogy Jámborné apjának gyerekkori pajtása volt József Attila ...
Nem folytatom, a harminc sor amúgy is betelt!