Mario Vargas Llosa és az amazóniai őserdő

Ha nem fogadtad meg intelmemet, kedves olvasó, és az Indián-földre készülõ Huckleberry Finn után lopakodtál, ismét veszély leselkedik rád: könnyen Saúl Zuratas, a beszélõ sorsára juthatsz, elnyel a vadon és a bennszülöttek különös szokásai átalakítják az életedet - ha nem vigyázol, elõbb-utóbb legendáik része leszel. Az észak-amerikai Mississippitõl dél felé tartva számos országhatáron át kell vágnod, hogy a tízszer nagyobb vízhozamú Amazonashoz érj, amelyet a világ legnagyobb esõerdõje vesz körül.        A több országon átívelõ, hatalmas terület perui csücskében, szétszórt kis csoportokban élnek a macsigengák, akik úgy vélik, "az emberben élõ lélek sorsszerű kapcsolatban áll a természetben élõ lelkekkel, és az emberekben végbemenõ bármifajta zűrzavar katasztrófához vezet a természetben". Ezért nagyon vigyázz, nehogy harag vagy gyűlölet költözzön a szívedbe! Lám, a macsigengák is megadással tűrik, hogy a valaha istenként tisztelt fehér emberek, a virakocsák kifosszák, rabszolgaságba és társaik elárulásába kényszerítsék õket. A gumiültetvények szörnyűséges körülményei között végzett munka késõbb idõmeghatározásuk fontos elemévé válik: ez "a megsebzett fák kora".

    Az összeszabdalt fák és dinamittal felrobbantott halak között most Saúl, a talarai félvér lány és a lengyel vagy orosz zsidó gyermeke után eredünk. Elõször antropológushallgatóként találkozik az õserdõben rejtõzõ néppel, majd egyre sűrűbben keresi fel õket, lázasan kutat a hatalmas területen szétszóródott törzs újabb és újabb csoportjai után, akik nem ütköznek meg a fél arcát borító, vörös folt láttán, kedveskedve nem becézik Maskarának, hanem új nevet, rangot és feladatot bíznak rá: õ lesz a beszélõ. Llosa úgy vetíti elénk a civilizált ember dilemmáját, hogy regénybeli énje a fokozatosan beszélõvé átalakuló Saúllal vitázik: "Végül is, mit akar? Csak azért, hogy néhány - részben még a kõkorszakban élõ törzs életét és hiedelemvilágát ne változtassuk meg, a többi perui ne aknázza ki Amazóniát? Tizenhat millió perui mondjon le a területének háromnegyed részén lévõ természeti kincsekrõl, csak azért, hogy mellettük hatvan- vagy nyolcvanezer amazóniai indián nyugodtan nyilazgasson, zsugorítsa az emberfejeket és imádkozzon a boa constrictorhoz?"

    A macsigenga kultúra, a szokások és hiedelmek, ha mégoly töredékesen is, de kirajzolódnak az utánuk kutató Llosa leírásaiból, és a beszélõ ritmikusan visszatérõ szövegeibõl - a felvázolt kép pedig sokszor ijesztõ és taszítóan idegen. Megtudjuk például, hogy "az újszülöttet, aki valamilyen fogyatékossággal, sántán, csonkán, vakon, a kelleténél több vagy kevesebb ujjal vagy nyúlajakkal születik, maga az anyja öli meg: belehajítja a folyóba, vagy élve eltemeti". Mi akkor hol lennénk, kedves olvasó? A virakocsák értelmezésében mindez erkölcsi felhatalmazást ad, hogy a primitív népet akár erõszakkal is a fejlõdés útjára állítsa - persze úgy, hogy a fehér ember ebbõl minél több hasznot húzzon: legyen az nyersgumi, egyetemi doktorátus vagy maga az üdvözülés. Saúl világosan látja, hogy a macsigengákkal együtt élõ, mélyen hívõ, elkötelezett nyelvészek munkássága is beavatkozás, és az indiánokat létükben fenyegeti. A 21. század elején, az iszlám ellen indított háborúkor különösen fontos felidézni Saúl Zuratas harminc éve lejegyzett szavait: "Lehet, hogy nem értjük a hiedelmeiket, és bizonyos szokásaik érzékenyen érintenek bennünket, de azért arra nincs jogunk, hogy elpusztítsuk õket."

    Llosa regénye olyan, a miénktõl minden értelemben távoli világot ábrázol, amelynek alapját a párhuzamos világértelmezések lehetõsége adja. A beszélõ visszatérõ szófordulata: "Én legalábbis így tudom" finoman, de határozottan érzékelteti, hogy más történetek, más eredetmítoszok, más szokások és hiedelmek is létezhetnek, szó eshet a zsidók történetében Taszurincsi-jehováról éppúgy, mint a kafkai Taszurincsi-Gregorióról, ezzel bizonyítva, hogy a macsigenga kultúra lényegesen megengedõbb, mint a másság tiszteletével kérkedõ észak-amerikai párja. A beszélõ például így fogalmaz: "Aki ismeri az okokat és a következményeket, az talán birtokában van a bölcsességnek." A hangsúly itt is a talánra esik - senki nem állítja magáról, hogy az egyetlen, kizárólagos bölcsesség birtokában van vagy lehet (te úgy hallhattad: ?megmondja a tutit?): ez talán maga a bölcsesség.

    A macsigenga bölcsességek alapja pedig a "tökéletes egység azzal a világgal, amelyben élnek, ez az õsi gyakorlatból táplálkozó tudás, amely lehetõvé tette számukra, hogy az apáról-fiúra szálló, vissza-visszatérõ szertartások, tiltások, készségek kidolgozott rendszere alapján megõrizzék azt a látszólag annyira burjánzó, de a valóságban mégis olyan törékeny és mulandó Természetet, amelytõl a fennmaradásuk függ. Azért maradtak életben, mert jártasságaik és szokásaik engedelmesen belesimulnak a természeti világ ritmusába és követelményeibe, nem sértik meg, de nem is forgatják fel, csupán annyira, hogy ne semmisítse meg õket".

    A 21. század civilizációs átkaitól szenvedõ ember számára a macsigengák tudása nem azért létfontosságú, mert valamiféle visszatérést fontolgathatnánk - te meg én, az õserdõben? ugyan! -, hanem mert szembesít önnön veszteségünkkel. Ahogy egy bölcs szeripigari mondja Saúlnak: "A legnagyobb csapás nem az, ha valaki olyan arccal születik, mint te, hanem az, ha nem ismeri fel a kötelességét." Az a kultúra, amely csak fennen hangoztatott elvekkel áll ki az egyenjogúság, az emberi jogok, a környezetvédelem és más nemes eszmék mellett, de eltűri, hogy koldusok heverjenek az utcán és felelõs vezetõi semmibe vegyék a természeti törvényeket, sokat tanulhat a lenézett, primitív macsigengáktól, akik pontosan tudják, mi történik, ha valaki elveszíti a lelkét: "üres testét a legvisszataszítóbb lények, a legocsmányabb ragadozók veszik a birtokukba. A legyet felfalja a bögöly; a böglyöt a madár, a madarat a kígyó. Jó az nekünk, ha felfal valaki? Nem. Jó az nekünk, ha nyom nélkül eltűnünk? Nem. Ha nekünk végünk van, vége a világnak is."

    A regény több, nyilvánvalóan hiteles esetrõl is beszámol, amikor a fehér missziósok iskoláiban kitanított amazóniai indiánok rádöbbennek, hogy kizsákmányolták õket, és szembefordulnak a virakocsákkal. A véres megtorlás elõl nincs menekvés, a túlélõk pedig továbbállnak, az õserdõ más szegletében húzzák meg magukat. Menniük kell, nem pusztán a menekülés miatt, hanem mert hiszik: "így megtartjuk a napot az égen, a folyót a medrében, a fát a talajban és a hegyet a földön." Te miért kelsz útra, kedves olvasó? A macsigengák mitikus aranykorában az emberek vállát még nem nyomta ez az iszonyatos felelõsség: "Azelõtt õk is nyugalomban éltek. A nap, az égi szem mozdulatlan volt. Álomtalanul, szemhunyás nélkül meredt le ránk, és fölmelegítette a világot. A Taszurincsi elviselte a fényét, ha mégúgy perzselt is. Nem volt rontás, nem volt szél, nem volt esõ. Az asszonyok tiszta gyermekeket hoztak a világra. Ha Taszurincsi megéhezett, belemerítette a kezét a folyóba, és kihúzott egy csapkodó fattyúheringet; vagy célzás nélkül kilõtte nyilát, megindult a rengetegben, és máris rátalált egy nyílütötte vadpávára, fogolyra vagy dobosdarura. Soha nem hiányzott az ennivaló. Nem volt háború. A folyókban tömérdek hal, az erdõkben tömérdek állat nyüzsgött... A földi emberek erõsek voltak, okosak, vidámak és egyetértésben éltek. Nyugalomban teltek a napjaik, nem ismerték a haragot. Ez még azelõtt volt."

    Aztán egyszer mégis lehanyatlott a nap, és Taszurincsinak egész népével együtt útra kellett kelnie, hogy vándorlásával biztosítsa a mindig megújuló fényt, és megakadályozza a sötétséget, a zűrzavart. Ha túl sokat idõznek egy helyben, elõbb-utóbb szörnyű veszedelem vár rájuk: a fehér ember fegyverei és kórokozói, földrengés vagy árvíz. A macsigengák azt is tudják, hogy "ha valami rontás száll a földbe, az azért történik, mert az emberek már nem figyelnek oda rá, mert nem gondozzák úgy, ahogy gondozni kellene". Elkényelmesednek, mind nagyobb területű õserdõt irtanak ki, hogy bevessék jukkával, kereskednek a virakocsákkal, készleteket halmoznak fel. Amikor a Taszurincsi felismeri, hogy indulniuk kell, mégis egy-két óra alatt útra készen állnak, és senki nem kérdõjelezi meg a döntést. A hátrahagyott sátrakat és holmikat elégetik, nehogy a beléjük költözött kamagarinik, az ártó kisördögök elszabadulhassanak.

    A macsigengák életében az egyetlen állandóság a beszélõ mindig változó szöveghálója, amely magába öleli Saúl Zuratas vándorlásainak történetét, az indián mítoszokat, a természeti változásokat, a virakocsák rémtetteit és a kamagarinik csínytevéseit. Ez a háló tartja össze a sok száz kilométer távolságban élõ csoportokat, és ez ad erõt a beszélõnek, hogy egyetlen papagájjal a vállán, egyedül járja az õserdõt. Hallgasd csak: "Én középen állok, és ti körbevesztek engem. Én beszélek, és ti meghallgattok engem. Élünk, vándorlunk. Ez a boldogság, úgy hiszem."