Öcsi a legjobb

 

Sz. F. emlékére

 

A telefonban ismeretlen férfihang beszél már egy perce; zavaros történetet ad elõ egy emberrõl, aki föltűnt neki az utcán, a zeneiskola körül, bõröndöt cipelt és a bejáratot kereste. Mondtam neki, folytatja a telefonhang, hogy ide ugyan be nem jut, jóember, nyáron zárva van az iskola, de az ember azt mondta, õt erre a címre hívták, nézzem csak meg, hogy stimmel a házszám meg az utcanév, és mutatott egy borítékot, amire tényleg a Szegedi utca négy volt fölírva.

Nem értem, mi közöm van a bõröndös emberhez, aki be akar menni a zeneiskolába, ezért szeretném gyorsan lerázni a telefonálót, meg azért is, mert ketten várnak rám a hevenyészve berendezett kis irodában. Az öreg festõ Kolozsvárról azt szeretné, ha megnézném az ünneplõ nadrágja elromlott cipzárját, és lehetõleg azon nyomban meg is javítanám, de illetlennek találja a témát, és zavartan topogva megpróbálja körülírni. Másik ügyfelem Pável, a kárpátaljai akvarellista ijesztõ mennyiségű, téma szerint külön albumokba rendezett franciaországi fényképpel vár rám, nem baj, ha most nem érsz rá megnézni, majd visszajövök késõbb, de csak ül, mozdíthatatlanul, mint egy hegy, bozontos hajának és szakállának fedezékébe húzódva, és esze ágában sincs elmenni.

Közben az ismeretlen telefonáló elmondja, hogy mennyire megsajnálta az idegent, aki az állomásról jövet jó kilométernyit gyalogolt ebben az iszonyú hõségben, ezért meghívta magához, fõzött neki egy jó erõs kávét, ám nem ér rá tovább, úgyhogy elhozná, csak mondjam meg hová. De miért én? Mi közöm nekem ehhez a históriához?, tör ki belõlem az elfojtott ingerültség. Mert a művésztelepet keresi, válaszolja a telefonáló, és azt állítja, hogy ott, a művésztelepen várják, és ez a telefonszám van a borítékjára írva.

Ez tévedés lesz, mondom én, biztosan félreértés, nem várunk senkit, teljes a létszám, legjobb, ha visszaviszi az emberét az állomásra, tanácsolom, de akkor valami bizseregni kezd a fejemben hátul, a tarkóm környékén, és mégis megadom az épület címét, ahol berendezkedtünk. Nem a Maros-parton vannak? csodálkozik távbeszélgetõtársam, nahát, mindig azt hittem, hogy a művészek kint laknak a folyónál. Ott a víz, a fák, meg a minden, nem az lenne jó nekik?

Igen, gondolom magamban, természetesen az lenne jó, ezért hiszik a városban sokan, hogy a folyóparton van a művésztelep, kint a strandnál a nyárfák alatt, holott itt vagyunk az orruk elõtt, a város szívében, egy régi banképületben. Ez az elhanyagolt ház itt áll a Fõtér kellõs közepén, a gimnázium erõdszerű sárga tömbje és a cifra, neobarokk Bérpalota közötti téren, ahol a ligetet alkotó százesztendõs ostorfák alatt elhagyott újságos pavilon porosodik, ablakában ottfelejtett, légypiszkos Playboyjal. Tetejét éppen úgy belepi a guanó, mint a valaha elegáns kis palotát, amelynek egész felsõ emeletét a bank igazgatója lakta a háború elõtt. Gazdag ember volt, ám boldogtalan, a városban azt pletykálták, hogy rosszul él a feleségével, és a fiatal igazgatóné meleg nyári estéken az erkélyrõl mutogatta magát, olyan põrén, ahogy az Isten megteremtette. A szégyentelen! Ráadásul úgy tesz, mintha nem látná a Bérpalota szemközti ablakában könyöklõ bírósági fogalmazót.

Késõbb, a háború végén ide költözött be az orosz katonai parancsnokság, és ez a néhány hónap soha be nem gyógyuló sebeket ejtett a ház testén. Akkor csavarták le a lépcsõház korlátjáról a vasrózsákat; akkor törtek be a manzárdtetõ függõleges részén kiképzett ovális ablakok, amiket senki se üvegeztetett újra, és akkor telepedtek padlására a galambok. Ma ezrével fészkelnek a gerendák között, állítólag megtámadják az embert, ha bemerészkedik birodalmukba, és pirkadatkor éktelen burukkolásukkal felverik az alvókat. Soha de soha meg nem unják velük lélegzik ébred a város ó galambok tébolyult párkák, dörmögi a sóvidéki festõ, és feltápászkodik, hogy leírja a semmibõl felötlõ verssorokat; az éjszakánként magányosan kóborló Gábriel fejére húzza a paplant, és Féldeci Pável - álmában Ljubáját emlegetve - a másik oldalára fordul.

A kis palota amolyan senkiföldje lett a háború utáni fél évszázadban, sokáig kollégiumként, majd turistaszállóként üzemelt, de homlokzatát azóta sem tatarozták. Stukkógirlandjai letöredeztek, a redõnyök leszakadtak, és a földszinti oszlopcsarnok falaiba beleette magát a kelkáposzta-fõzelék szaga, mert a mögötte lévõ irodákból konyha lett, ott fõztek a tanyasi gyerekeknek zsíros, ízetlen ételeket.

Ebben a viharvert épületben kap helyet nyaranta három hétre a művésztelep, ide érkeznek a Kárpát-medence távoli csücskeibõl meghívott festõk.

A telepnek annyi köze van a telefonáló által említett zeneiskolához, hogy ez utóbbit egykori tanítványom igazgatja, akivel megosztom a vezetés gondjait, és a levelezést onnan, a Szegedi utca négybõl intézzük. Katalin magas, barna nõ, hajszálnyit bandzsító, tétova pillantással, amitõl eltévedt kislánynak látszik, és a vendég festõk - a legifjabbtól a legöregebbig - szívesen megmutatnák neki a rengetegbõl kivezetõ utat.

Lerázom a két várakozó festõt, és kiállok a kapuba, hogy könnyebb legyen eltanácsolni a nem várt jövevényt, no meg a kíváncsiság is űz. Ahhoz képest, hogy kora délután van és iszonyú hõség, sokan járkálnak az utcán, mégis azonnal meglátom azt az embert; abban a szempillantásban feltűnik nekem, amikor kiszáll egy tovahajtó autóból. Hatvanasnak nézem, korombeli, ösztövér, szakállas férfi. Gyűrött, fekete öltöny van rajta, fekete kalap, és a cipõje is fekete, bár a portól szürkének látszik. Egyik kezében hatalmas bõröndöt cipel, de nem ám holmi foszló sarkú, kopott vulkánfiber koffert, hanem valódi bõrbõl való, méregdrága, elegáns holmit, és egy alvajáró biztonságával jön felém. Még öt lépés, még három, még egy, és... Öcsi vagyok, nyújtja felém keskeny, csontos kezét. Igen, tudom, hogy õ az, már akkor kitaláltam, amikor kiszállt az irgalmas szamaritánus Volkswagenjébõl, mert annyira hasonlít pepitahátteres önarcképére, és L. szavai visszhangoznak fülemben, azt mondják Kárpátalján, Öcsi a legjobb.