Mándy hangja
próza
Itt vannak Mándy könyvei a polcon. Bármikor leemelheted valamelyiket.
A fényképe is a könyvek borítóján ücsörög, de néha belül is megtalálod, akár másodszor is, ha már fellapoztad a könyvet. Ott van.
De hiányzik Mándy hangja. Az élõ hang. Micsoda vacak egy hang volt az! Mintha mutálna. Nem lehetett tudni, hogy még kialakulóban van, vagy már végleges. Minden percben bármivé változhatott. Nõi hanggá, férfihanggá, de ha úgy hozza a sors, akár gyerekhang is lehet belõle.
És mégis, mintha ez az állandó, rettenetes bizonytalanság tartaná fenn! Mintha ettõl rezonált volna. Így tűnt fel nekem.
Ha egy mondat szerencsésen elhangzott már, nem lehetett tudni, mi történik majd a következõvel. Átvergõdik-e ennek a bizonytalan intonációnak a kapuján, vagy beragad, megfullad. Elõfordult, hogy a hang fele megfulladt, fele kimászott, föl-le csúszkált, tornázott a levegõben.
Lehet, hogy Mándy porai megvannak, hiszen azt mondják, az anyag nem vész el. Kár, hogy a hang nem anyag. A hangszalagról persze megszólal, de az mégis más. A levegõ másként rezeg. A könyv meg nem is hangszalag. Hogy van ez?
Engem rettenetesen bánt az ilyesmi.