Tűnődő
vers
Tűnődő őszi nap,
céltalan, gyümölcstelen.
Önmagát levetkező
szép haszontalanság.
Leverve már a dió
és leszedve az alma:
ki gondol itt a nyári hajcihőre!
Elpihentek már a sejtek.
Pedig micsoda munka volt,
keserves, izzasztó robot,
gyökerek, ágak
micsoda erőfeszítése.
Csupán a piros és sárga
levelek hullonganak még.
Az avarban itt, ott
füstkígyó tekereg.
Szüret utáni hatalmas béke.
Csönd. A nyúlós felhők
és esők idáig nem érnek el.
Később. Az lehet.
De most az ágak
és vesszők föltartott ujja
a tiszta égre mutat.
Madarak gyors jelenései.
Minden érett és nyugodt.
A levegőben orvosságos, fanyar
ízek terjengenek. Az ember
szájában összefut a nyál.