Mondattöredék; A többi némaság
vers
(Géher István rímeire)
Hallgatunk, az idő mindent behavaz.
Szófoszlány, mondattöredék, áttelel.
Remény duruzsol bennünk, hogy hátha lel
utat, utacskát hozzánk az új tavasz.
Ez a vadonatúj, mely tán kivirít.
Álmunk kukoricaszárral körbe tett,
meszelt derekú körtefa. Környezet-
barát nap babrál, felhőt bont, de nem itt.
A reggel duzzadó rügyet nem talál.
Ébredvén megborzong, didereg a táj.
Ha nem adod, hát mit húzzon magára?
Inged, bőröd, mert nem akad semmi más.
Nyomunkban, kár szépíteni, pusztulás:
fű-tipró vak táncunknak ez az ára.
A TÖBBI NÉMASÁG
Szirmot borzong az ág, pillézve havaz.
Körülzsongja minden, ami áttelel:
dundi méh, bogár, legyecske hátha lel
mézet, nektárt. Ez lesz az örök tavasz.
A vénasszony, a lány, szeme kivirít.
Derekán sok-szoknya, fűben körbe tett
ezer ránc. Földre terített környezet.
Körtánc. Most viszik, most viszik (de nem itt)
Danikáné lányát... A hang megtalál.
Óvodakert, soha nem volt ez a táj.
Az ember (m?ért is?) nem ismer magára.
A tükörben, a tócsában semmi más:
képmása, pók-eres arcán pusztulás.
Az utolsó mondatnak ez az ára.