Talpalatnyi
vers
Nem akartam vasárnap délután,
hazafelé jövet a hegyen át, fölszedni azt a
különben évek óta nézdegélt és talpammal súrolt,
simogatott, testsúlyomat is készséggel viselő,
gyerekkori kavicsaimra emlékeztető kilós követ –
valahányszor arra császkáltam, ha nem is érintettem,
jólesően gondoltam: a hátát földomborító
barnás szerzetet szobámba szállítom egyszer,
és szóvá teszem őt magát.
Alkonyodott, mikor közelébe értem.
Mozdulni láttam. Erre lehajoltam, fölmarkoltam.
Vittem; jött; mentünk. Örült a költözésnek.
A könyvespolcon meg úgy foglalt már helyet, mint
aki célba ért, megmenekült. Néztem.
November vége volt, szerda vagy péntek,
gyorsan sötétedett, fölkapcsoltam a villanyt.
Történt az este mindennapi egyértelműséggel.
Próbáltam átélni jelentéseit.