Két csend között
vers
Pár elhagyott pad – ócska bárka –
ring a gyepszőnyeg tengerén,
pirosra festett álmát vigyázza
sosem-volt, sosem-lesz égi lény.
Mélység és magasság nincsenek,
ha megfordítom: egyik a másik.
Az éjben eltűnnek a feketerigók,
csak kis sárga csőrük világít.
Egy apró bolond
szapora léptekkel gázol át
az innentől oda.
A tér két pontja
egymástól távol, kifeszítve,
nem érintkezhet soha,
ahogyan az ember, aki itt volt,
nem az, aki eljutott oda.
Szél leng, mint utolsó hang a szájon,
elnyel mindent az éjszaka:
a parkot, a padot.
Magamat nem találom.
Aki nincs, hogy menjen haza?
Hiába várja kert, ház, nyitott ajtó,
terített asztal, ágy melege –
ő már nincs, csak a vágyakozás,
ezzé lett: nincs is egyebe.
Így megmarad
a képzelt létben mindhalálig.
Nem születik.
Nem pusztul el.
Élet csak az, mi valóra válik.
A park lélegezni kezd, kitágul,
határtalanra nő.
Hajnaltól hajnalig ring az idő.