A drótostót episztolája
vers
Levelem ugyan nem nevezném
rózsafa vonónak akit megszólít
sem nagy zöngésű húrnak merő
csapda ez a forma s mégis válasz
alkalom egy elég közeli barátnak
belemeríteni és kibeszélni mintha
minden kimondható volna nyersen
hogy van még merszem episztolára
rajzolásra lábra valló utánfutásra
kézre álló varázs-mutatványra
mártani gyöngyszürke tintába
tollamat és írni betűket húzni
vonalat keresztül-kasul zenélni
újra meg újra hajtogatni ugyanazt
toldozni foltozni a gajdoló drótos
tótot kottázni fázni félni örülni
az irodalmi sávban e sebektől
viszketeg posztmodern mederben
a palimpszesztjeimet kivakarni
duplázni soha nem tukmálni
de megcsinálni nézd kipingálni
ezüsttel hogyne koromfeketével
a gyönyörűket ki és kibontani
tépni kötözni lökni mehettek
valóban vagytok hupp világra
hoztalak már nincs menekvés
lennetek kell a világ tetthely
és verses levelem is - létezik.
Öreg drótostót episztolája ez.
Ravaszul forrasztott ki-be járó.
Egy személy énjei közt ingázó.
Hiába fájó mégis rá és rátaláló.
Kinek minek játszó nem kérdezi.
Kicsorbult szélei kanyarognak.
Egyszer régen még a múlt
században a faluszéli bakter
házban ?50-ben az apámat
hetente egyszer helyettesítő
pályamunkás (ponyvaregényeket
hordott nekem faltam vakulásig)
azt mondta és ujját is emelte
vigyázz gyerek ne bolondulj meg
magadra ne vedd - tavasz volt
éjszaka magányos revolvelhősök
ugráltak a padláson fütyült
a mozdony sistergett a szél
semmi sem igaz gondoltam
vagy minden - a sínek között
baktatott hátán cipelve műhelyét
egy fekete árnyék s bekiabált
az udvarunkba van-e valami
drótozni foltozni való.