Kései vers Novalisnak
vers
a hölderlini (tübingeni)
padlásszobából
mint egy szakadékba, úgy zuhanunk a nemlét
ideiglenes vidékeire,
mintha valami viadukton mennénk
a lassú kisvonatból
a völgy mélyébe látnánk,
hogyha még figyelnénk
váratlanul szakadhat ránk az álom
mi zuhanunk,
sok hányódás után,
ki tudja, leszünk-e, s milyen túlvilágon,
ha a völgy különös virágai közt
bóklászunk, s elveszti értelmét az idő
az álmodás
a létezés meg a nemlét
két határvidéke közötti tartomány
nem mondható, hogy a senki földje volna
mert minden bokra, fénye és tündére
ismerősként ajánlja magát,
de néha szörnyek tűnhetnek elő,
máskor meg új s új szakadéka vár,
hogy repülni vagy zuhanni muszáj
és halasztódik minden, de elő is
bukkanhat minden, ami volt
s lehet
A kék világot
egyszer el kell érni
a kék virágot,
a messzi kék folyót,
ahonnan sokszor
vissza-visszatérni
hírt hozni, tudni
a semmiről beszélni
s nem tudni, hová tűnik a titok