Mód-szertelen
vers
Kinőve a cipő, most így is, úgy is szorít.
Ível, átér, mégsem csábít, csak leng az a híd -
a kisdedóvóval, a nőneveléssel?
Levelet írni így, semmi megkötéssel,
(bármit, ha feladat) elkezdeni nehéz.
Neked magyarázzam, kedves Brunszvik Teréz?
Egy porcelánbaba szemében láttalak
sokszor. A tanítónéni (valós alak)
szobájában lakott ez a finom arcú,
emberarányos baba (nem volt barbie-karcsú),
öt-hatéves forma lányka, mintha zsúron;
ne csodálkozzunk csipkén, fodron, azsúron.
Ült a baba s nézett, úgy nézett maga
elé, mint te vagy én. Tőled volt a baba,
tőlem a történet, a háborús mese:
könnyes (most is) a katona szeme.
Zavartan markolászta géppisztolyát,
halott gyereknek hitte a fekvő babát,
"mamka, én sajnálni", hátrált keresztet vetve.
Így élte túl a frontot a baba. Mesgye?
Határ-történet? Többször említett téged,
mód-szertelen kedves, őrizve emléked,
a tanítónéni. Maga készítette
szemléltetőképek a falon: lepke,
pipacs, búzavirág, csendélet. Szabályok,
betűk, számok. A babáddal babázok,
mozog a csuklója, a haja csigákban.
Fűszeres illat a kertben, a házban.
A kisdedóvó, nézd, itt már óvoda,
óvoda volt, ahová mi jártunk, noha
csak hárman, mert kezdetben (nem többen) hárman -
minden kezdet nehéz. Neked magyarázzam,
Kedves Teréz? Én, aki nem anyu, csupán
néni vagyok. Az októberi délután s
neveltetésem (ó) még nem virtuális.
Szeretve gondolok (most) például rád is...
Kései pitypang-bóbiták, gyerekfejek
közt, hátam a napnak vetve, odébb hegyek,
írom ezt, s küldöm... Postásom föl nem adja,
szalad, fut, fut, fűszálakat félrehajtva...
Morzsában is utazik, mint álmot, bábot
görgető; műszertelen méri a távot -
Itt ez a hangya. Mint te, merő szorgalom.
Erőd mérhetetlen, szét én sem oszthatom.