Kertben
vers
Tavasz van, ősz van, kint a kertben,
kiültem, hát most napozok.
Kezem fején egy ismeretlen
érzést: rovart sétáltatok.
Tömör, fekete körte-testen
fehér pálcák a végtagok.
De mintha zoknit húzott volna
lábára, egyformát, hatot:
talpat, barnát, meg nem botolva
bőrömön úgy rakosgat ott.
Mint valami óriás, hogy lássak,
hozzá közelebb hajolok:
idilli szörny - pontnál e nyársak,
csápok összege nem nagyobb.
Bujkálva szőröm erdejében
szokatlan terepet tanul,
a forró földön oly szelíden
járkál, olyan gyanútlanul,
hogy meggyilkolni semmi kedvem -
azt várom mozdulatlanul,
hogy elhagyjon, hogy átevezzen
rajtam (vagy aki én vagyok),
nem bántom azért, amért engem
a gyáva halhatatlanok.
Hagyom, hogy éljen, észrevettem,
így lesz ismerős mind nekem,
amit meglátok még halálon innen,
és túl az életen.