Naturalista evangélium

Bevezetés

 

A vallás és a tudomány ambivalens viszonya a kora középkor óta aktuális kérdés. Bár az utóbbi idõben megszaporodtak a kettejük közti párbeszédet kezdeményezõ munkák (sõt: a szintézisre törekvések), e párbeszéd merõ illúzió. Mert elõször is, ki az, aki beszélgetni akar? Egyáltalán: ki az, aki meg akarja ismerni a másikat? A két legmeghatározóbb tudománynak, a fizikának és a biológiának nincs szüksége istenre, lélekre és más hasonlókra. A természettudóst általában nem érdekli isten (miben)léte, vagy éppen a teremtés problémája, ezek fölvetése többnyire csak zavaró tényezõ számára. A vallás a tudás emberének amolyan élõ múzeum, lakott skanzen. Ellenben a hit embere szüntelenül törleszkedni próbál a tudományhoz, hogy ily módon legitimálja állításait, illetõleg hitének tárgyait. (Ahogyan a fölvilágosodás elõtti tudomány próbálta összeegyeztetni nézeteit, fölfedezéseit a vallási dogmákkal.) Ezért aztán a "párbeszédet szorgalmazó" teológusok általában jobban ismerik a tudományt, mint a vallástalan tudósok a vallást, amit nem is nagyon akarnak megismerni.

    A tudományt a vallás egy szempontból kétségtelenül érdekli: mint vizsgálatának egyik tárgyát. A vallás e kontextusban olyan, mint egy primitív törzs, egy egzotikus gondolkodásmód, vagy egy új bogárfaj. Ezt az érdeklõdést vallástudománynak nevezik, de jobbára bölcsészek művelik, nem pedig természettudósok. És a vizsgálatot végzõ sohasem vitatkozik a vizsgálat tárgyával. A tudományos közelítés alapja, a metaszintű szemlélet, hogy az adott jelenségre kívülrõl-fölülrõl rálát a tudós; ez szigorú hierarchiát föltételez a vizsgáló és a vizsgált között.

    Így a teológusok, illetve a vallásos értelmiség által szüntelenül fölvetett "nagy vita" inkább csak az õ virtuális vitájuk, párbeszédük egy érdektelen ellenféllel, vagy még inkább: vágy a vitára, és persze ezen keresztül saját nézeteik ismertetésére és elfogadtatására. Ha a tudomány embere netán mégis megszólal, a "párbeszéd" kimerül a puszta udvariaskodásban, vagy a vallás etikai tanítássá egyszerűsítésében, a lényeges - ennélfogva kínos - kérdések elkerülése végett.

    A tudomány tehát nem tartja kompetensnek a vallást, hogy az olyan kérdésekkel foglalkozzon, mint az élet, az emberi természet, vagy éppen a világegyetem keletkezése. Viszont fönntartja magának a jogot mindezek meghatározására és magyarázatára. Sõt, a felvilágosodás óta folyamatos törekvése, hogy maga váljon vallássá, azaz maga nyújtson átfogó világnézetet és értékrendet: választ az ember legõsibb kérdéseire. Nos, ennek a törekvésnek újabb példája a szociobiológia nagy öregjének és elsõszámú prófétájának, Edward O. Wilsonnak tavaly nálunk is megjelent műve, a Conscilience. The Unity of Human Knowledge, magyar címén a Minden egybecseng. Mielõtt azonban a könyvrõl írnánk, röviden kitérünk egy régóta zajló valódi vitára, ami több ponton is kísérteties hasonlóságot mutat a vallás kontra tudomány álvitájával, s ami nélkül a "wilsoni jelenség" jórészt érthetetlen.

 

 

1. "Természettudomány kontra társadalomtudomány",

avagy a naturalizmus hübrisze

 

Wilson új könyvében jobbára a huszonhárom évvel korábbi munkájában (Sociobiology: The New Synthesis) leírt gondolatait fűzi tovább. Mindkét írás lényege: a gének határozzák meg az emberek viselkedését, így többek között a háborút, az erõszakot, a nemi elõítéleteket, a rasszizmust, az önzést, a bűnözést, az agressziót, az idegengyűlöletet, a hazaszeretetet stb. A viselkedés ennélfogva generációkról generációkra öröklõdik. Ezek a viselkedési minták az emberi evolúció során kétmillió éve zajló természetes szelekció eredményei, vagyis a viselkedést nem okozhatta a társadalom semmiféle szervezõdése, sõt, a társadalmi jelenségek is mind ebben gyökereznek, így megkerülni ezeket a tényeket és más magyarázatok után nézni, hiábavaló fáradozás. Ugyanakkor a Minden egybecseng új dimenzióval is gazdagodott.

    Az egybecsengésnek fordított conscilience szó a tudásfélék lehetséges és kívánt egységére utal. A szerzõ úgy véli (sok más biológussal egyetemben), hogy a tudományok szervezõdési szintek mentén rendezõdnek el, s ahogyan a kémiát a fizika alapozza meg, úgy a biológiát a kémia, s e szintek között az átjárás csupán föntrõl lefelé lehetséges. Egy példa: az anyai szeretetet ugyan a legjobb kémikus sem tudná kémiai egyenletekkel leírni, ám a biológus a jelenség mögötti mélyebb folyamatok analízise során/révén eljuthat bizonyos kémiai magyarázatokhoz. Ugyanígy, habár a társadalmat és a kultúrát nem lehet közvetlenül a biológiával magyarázni, az ember 30 millió éves fõemlõsi, illetõleg kb. 4-5 millió éves homo múltját nem söpörhetjük félre annak kutatásakor, lévén az evolúció igen konzervatív természetű, minek révén óhatatlanul nyomot hagyott az emberi viselkedésen. A kultúra csupán a biológiai alapra épül rá, mintegy szekunder fölépítményként. A biológia beható ismerete révén tehát meg tudjuk mondani, milyen korlátok között, milyen spektrumon belül épülhetnek ki szabályok, normák, és virágozhat föl egy kultúra.

    Ez azonban más diszciplínák képviselõinek - elsõsorban a társadalomtudósoknak - több szempontból sem tetszik. Egyrészt a (baloldali) társadalomtudósok szemében a szociobiológia maga az ördög. A társadalom és kultúra biológiai alapú megközelítése ugyanis aláásni látszik az emberi szabadságról vallott klasszikus progresszista elképzeléseket, s olyan rosszízű dolgokra emlékeztet, mint a szociáldarwinizmus, az eugenika, vagy éppen a fasizmus. Erre alapultak Wilson elsõ könyvének kritikái is, hogy ti. teóriája szexista, rasszista, a szabad versenyes kapitalizmus védelmezõje, a kizsákmányolás ideológiájának (ál)tudományos aládúcolása stb. Ezért Wilson a Minden egybecsengben már finomabb stílben és némileg körülményesebben írja le - lényegében ugyanazt az elképzelést. Itt olyan szolid kutatónak próbálja beállítani magát, akit jogtalanul értek ezek a kritikák, sõt, aki alapvetõen megváltoztatta korábbi szélsõségesnek bélyegzett téziseit, és immáron a tiszta tudomány talajáról érvel.

    De az ideológiai félelmeken túl a társadalomtudósokat jóval súlyosabbnak tűnõ probléma is aggasztja, jelesül, hogy miként válhatna a társadalomtudományból "komoly tudomány". Lehetséges-e olyan módszertant kidolgozni, amellyel legalábbis megközelíthetjük a természettudományos eljárásokat, s a természettudományos törvényekhez hasonló egyszerű képletek segítségével leírhatnánk-e a társadalmat, az emberi cselekvéseket, viszonyokat? Avagy az erre irányuló fáradozás teljességgel hiábavaló lenne, mivel itt más típusú jelenséggel állunk szemben, amit csupán kvalitatív eszközökkel érdemes vizsgálnunk, s ennek megfelelõen következtetéseink, tudományos eredményeink egészen más jellegűek lesznek, mint a természettudományéi? A vitába idõrõl idõre a természettudomány képviselõi is beleszólnak, akik amolyan csodadoktorokként saját módszereikkel kívánják a beteg szociológiát kigyógyítani lázas képzelõdéseibõl, s végre igazi tudománnyá változtatni, fõképpen közgazdaságtanná, illetve biológiává.

    Ez utóbbiakat képviseli Wilson is. Miután a polémiát maga is hosszan részletezi, patetikusan fölkiált: elég volt ebbõl az áldatlan állapotból! És azonmód békejobbot is nyújt, azaz kísérletet tesz a két nagy ellenfél megbékítésére, a társadalomtudományok és a természettudományok (pontosabban: a biológia) összeegyeztetésére. (226. o.) Ám e békéltetés, akárhogy csűrjük-csavarjuk is, nem jelent mást, mint hogy a társadalomtudósoknak a biológia felé kellene mozdulniuk. Vagyis föladva minden eddigi elvet, eredményt és hagyományt, át kellene venniük a naturalista szempontokat és az eddigiektõl merõben eltérõ, pompás új módszereket: "Az tehát a kérdés, hogy milyen kölcsönhatásban áll a biológia és a kultúra, és fõleg az, hogy hogyan valósul meg ez a kölcsönhatás az összes társadalomban, meghatározva az emberi természet közös vonásait." (148.o.) A társadalomtudósok feladata Wilson szerint kizárólag az volna, hogy megkeressék a kultúra alapegységeit, melyet a szerzõ a szemantikus emlékezetben megjelenõ fogalmakkal azonosít. Utána már a neurológusoké a terep, akik az "idegsejtek aktivitásának feltérképezésén keresztül idõvel el fognak jutni a mentális fogalmak fizikai alapjainak megragadásához". (159. o.)

    Mindez valóban egybecseng azzal a gyakorta tapasztalható "intellektuális csendõrpertuval", ami a társadalomtudósokkal vitatkozó naturalista tudósok hozzáállására jellemzõ. Elõször is: míg a "természettudós" elvárja "a bölcsésztõl", hogy járatos legyen a természettudományok területén (valójában az õ érvelési rendszerében, kulturális nyelvében, beszédmódjában, de mondhatjuk azt is: szubkultúrájában), addig õ meglehetõsen kevés fáradságot vesz, hogy megismerje a társadalom-, illetve általában a humántudományok tényeit, eredményeit és diskurzusait. Ennek az attitűdnek a látszatát Wilson ugyan el akarja kerülni, s igen nagy teret szentel annak, hogy bizonyítsa: õ otthon van a humán gondolkodásban, s brillíroz is ez irányú ismereteivel, mi több, könyvének nagyobb részét ilyen ismeretek töltik ki. Így hosszasan olvashatunk a fölvilágosodásról, a romantikáról, a kulturális relativizmusról, a társadalomtudományok több irányzatáról, polemizálásukról - még egy posztmodernrõl szóló kritikát is odakanyarint. Csakhogy aki járatosabb ezeken a területeken, rögvest látja, hogy eszmefuttatásai eléggé fölszínesek, jobbára közhelyeken alapulnak, hogy azt ne mondjuk: kissé publicisztika-ízűek (ez részben talán a könyv műfajából adódik). Ráadásul a könyvben konkrét tévedésekkel is találkozunk, ám mivel írásunkat nem átfogó recenziónak szántuk, ezek taglalását mellõznénk.

    Továbbá: amíg a biológus bátran vizsgálhatja és értelmezheti a társadalmat és a kultúrát "természettudósként" - azaz saját szempontjai sze-rint - ugyanez fordítva nem érvényes. Azon sokan fölháborodtak, ahogyan a biológusok belekontárkodtak a társadalomtudományba. De mi volna, ha a fölháborodás helyett egyszer valaki a társadalomtudósok közül vizsgálni és értelmezni kezdené mondjuk a "hangyatársadalmat" - a saját szempontjai alapján? Na jó, ne legyünk ennyire szigorúak, a hangyák tõlünk tényleg távol álló lények, legyen inkább valamelyik fõemlõscsoport, vagy esetleg a kutyák társas kapcsolata, viselkedése, kultúrája egy szociológiai értekezés témája. Replika helyett - amelyek némely esetben még alaptalanok is - inkább játékos kísérlettel lehetne érzékeltetni, mit jelent valójában a "természettudósok" társadalomtudósi tevékenysége. Utóbbiak még azt is rossz néven veszik, ha a szociológus vagy az antropológus a maga szempontjaiból vizsgálja a természettudományokat vagy azok alkotó-kutató közösségeit.

    A kettõs mérce ideológiáját a tudományok föntebb említett "szervezõdési elmélete" adja, már ti. hogy a társadalomtudományoknak a biológián kéne alapulniuk. Amibõl egyenesen következik, hogy míg a szociológus vagy antropológus számára nélkülözhetetlen az ilyen irányú ismeret, addig a biológusnak nem föltétlenül kell tájékozottnak lennie a társadalom-, illetve kultúrakutatásban. Sõt, talán üdvös volna, ha a társadalomtudós a kémiát és a fizikát illetõen is szerezne némi tudást, merthogy igazából csak akkor érti meg az evolúció alapjait - s azon keresztül az emberi társadalmat, illetõleg a kultúrát. Viszont, ha e logikát továbbvisszük, azt mondhatjuk, hogy a biológusnak jártasnak kell lennie a kémiában, sõt talán a fizikában is, egy vegyésznek viszont csak a fizikára van szüksége saját szakmája mellett. Konklúzió: a fizikusok járnak a legjobban, szegény bölcsészek pedig, akiknek szakmájuk műveléséhez valóságos szuperagyakká kell válniuk, a legrosszabbul. Egyébként föltette már valaki a kérdést, hogy egy biológus mennyire járatos a fizikában vagy a kémiában?