"Az biztos, hogy..."

Magam kora gyerekkorom óta nem azt mondogattam gépiesen. Soha, hogy "az a rengeteg", hanem hogy "hát ez egy nagyszerŰ", vagy "az biztos, hogy". Adalék egy avantgárdnak kizárólagossággal nem nevezhetõ, a racionalitást mindig kultiváló stb. lélek anatómiájához. Öreg vagyok már, mondhatom, az a rengeteg igyekezet, hogy mindig csak a költészet hagyományos határát toljam valamivel odább... jaj, mi haszna annak.

    Wittgenstein traktálása szintén, hogy énünk nem a világ, csak annak határa. Az a rengeteg határa, akkor hát! Határkövek, helység-széle-táblák, idáig mi, onnan õk... nekem ne ezt! Szerencsére magam tudom csak azt a pár bajomat, mely vár, s megtudni közelebbrõl eztán fogom... mint Hemingway õrnagya, hogy a szép orvosi fotók tanúsága szerint az õ keze sem marad nyomorék, bólogat végül, nagy csapás után, még, ráadásul, mondja, aha, nem. Marad.

    Az a rengeteg baj. Azt mondom: az a legnagyobb baj, ha van kivel megbeszélni bajaidat. Holtversenyben van ezzel, ha vannak tényleg nagy bajaid. Ezért azt a rengeteget, amit az ember elmondana, és amit mások az adu ászukkal, ügyes játék-vezetésükkel felülütnének, azt a rengeteget, barátom, öcsi, mondom magamnak, elmondani se kezdjed! Nem jutsz vele semmire. Addig jó, míg belsõ bajaiddal békülhetsz. Külsõ engesztelhetetlenséged az legyen, hogy nem szorulsz támaszra. Erre támaszkodj.

    Az a rengeteg, az a rengeteg. Jaj, Danténál, bele jutunk. Jékelynél, kicsit enyhületesebb. Szép Ernõnél csak fák, kiktõl valami rendes súgást kéne kapnunk. Majdnem minden második költõnek figyelmezése volt a rengetegre.

    "A rengeteg megrengetett!" Ezt mondaná egy ismerõsöm, ha érintkeznék még így bárkivel is. "Ezt írd meg." Megírtam. Az a ...

    Rengeteg emberrel nem érintkezem. Minek is tenném? Ha nem muszáj. A templombajárás elõl is a baromfiólba bújtam el tízévesen; mára, azt mondom, "megúsztam a Csáthot, mit legyek Kosztolányi?" - Már csak abban a relációban hozott hasonlat, nem mintha én pl. drogoztam volna, vagy hogy Kosztolányi lehetnék bárki szemében is. Szobrához majdnem mindennap kijárok.

    Rengeteg mondás. Az a rengeteg! "Lássak. De ne lássam." A rengeteg értelmezhetés. Mindené. Rengetegen vannak. Senki se az. Rengeteg ember közül én sem vagyok senkinek (az). Az a rengeteg munka. Amitõl két ujjam már merev. Ah, másnak 4 infarktusa volt, amazok vonat elé hulltak. Az a rengeteg igyekezet, hogy összemérhetõek legyünk. Az a rengeteg csalódás. Az a rengeteg hiúság, hogy csalódni egyáltalán képesek lehetünk. Mit hittünk magunkról? Vagy bármirõl...

    Az a rengeteg következetesség. Vonalvezetésben. Az a rengeteg következetlenség. Ugyanebben. Az a rengeteg jóindulat, "szeretet", véletlen vonzódás, az a kevéske törvényszerŰség, hogy kellhetne még más olyanoknak is lenniök, mint én. Ne várjak tõlük semmit. Mármint hogy megharcolnak dolgomért. Nem arra valók vagyunk mi. Ah, a haszonemberi-fajtafenntartás törvényei. Pusztulásra csak azért nem vagyunk ítélve, mert semmi jelentõséget nem tulajdonítanak nekünk. Az irtás ma olyasmi leginkább, álkultúrált terepeken, hogy kis igyekezettel elérheted, ha jajgatsz, hogy majd még (tovább) irtanak is.

    Az a rengeteg ösztönösség, ahogy ez a következetes, nem ökörpisiléses vonalvezetés megy. Jó, a kilengésekkel. Az a rengeteg kilengés! Az a rengeteg de-rengetegen-gondolkoznak-másképp. Szemközt az a rengeteg ablak, mögöttük a rengeteg ember, akivel árva szót nem válthatnék. S miért is kéne. Rengeteg idõ kellett ehhez, hogy megértsem. Elfogadjam. Az a rengeteg fáradhatatlanság, melytõl nagyon fáradt lettem, mégis, amitõl rengeteget megengedhetnék magamnak... de nem! Ha semmit sem engedek meg magamnak, akkor képzelhetem akár holnapután is (?), hogy rengeteget megengedhetnék magamnak. Hogy ez mire jó?

    Az a rengeteg minden, jaj, ami kellene, hogy ez valamire mégis jó legyen. Az a rengeteg naiv elképzelés ebben még most is. Mert az a rengeteg minden, na a magyar nyelv, a sok minden, a rengeteg minden kevesebb, mint a minden... mégis, elegendõ ahhoz, hogy boldog ne lehessek. S miért kellene? Csak mert kellene? Nekem?

    Az a rengeteg halál. Az a rengeteg lenézettség, hülyének-nézettség e halálközelekért. Holmi madarak! Az a rengeteg... közben más rengeteg... összeegyeztetés. A rengeteg hazudozás, hogy összeegyeztetés lehessen itt... és ott... jó céllal. De nem csak az én célommal-e? Az a rengeteg esõ, munkába menni, sok ember közt, idegenek közt, nem nyavalyogva, persze, ily esõkben... és ma, ha nem lenne muszáj ily esõkben az utcán menned, mész az utcán, s olyan, mintha kényszerítve volnál ma is, szervezetszerŰen munkába kellene menned. Az elemi meglétért.

    Az a rengeteg minden, ami most az eszembe se jut. Az a rengeteg játszás. Rengeteg munka. Rengeteg kényszer. Rengeteg kellemetlenség. Rengeteg unalom.

    Az a rengeteg iskolaév. Az a rengeteg mŰfordítás, csak haszonmunkákból is; speciálisan. Az a rengeteg fantasztikusan megoldható hely, az a rengeteg elnagyolt, elszúrt stb.

    Nem mondhatom: az a rengeteg boldogság. De madaraimmal miért ne? Medvéimmel? (Teddybears.) A fákkal!?

    Nem mondhatom: az a rengeteg pénz. De amennyit utaztam, sokaknak, akiknek fogalma sincs, mik voltak ezek az utazások, nem rengeteg, mégis?

    Az a rengeteg szenvedés? Nem mondhatom, ha Kosztolányira gondolok, vagy Fatyfiszevics nénire a Gólyatöcs utcából. Hol van az enyém az õ szenvedésükhöz képest.

    Az a rengeteg minden, amit még meg kell csinálnom. Holott annyira nem akarnék semmit se csinálni. Az a rengeteg könnyelmŰség, ami egy ilyen mondásban van. Az a rengeteg minden, amit, mert élek, igenis csinálnom kell még, s igenis akarom. Az a rengeteg önellentmondás. Az imaginárius-rengeteg azt - ne!

    - Az a rengeteg "öcsi, ne..." Nem vagy te tiszta ellentmondás, gyönyörŰség, mint Rilke mondja... még ha viselkedsz is így. De nem. Az a rengeteg magány, amire most már szükséged volna. Totyival, utolsó, egyetlen verebeddel. Az a rengeteg, az a rengetegnél több rettegés, hogy az egyetlen élõ lényt bármelyik pillanatban elveszítheted... az a rengeteg kényszer, hogy kézrõl kézre adjanak mégis a feladatok, de minden rengetegségnek a mélyén a Totyi halálának bármely másodpercbeli fenyegetése van... az a rengeteg különbség, mely így közted és bárki közt megadódott, a rengetegbõl egyetlen massza lesz. -

    Ez az egyetlen massza, mely az "az a rengeteg"-bõl lett, s melynek három fõ rétege, ha van olyan; a Totyi halála - a teljes egyedülmaradás a Földön, bár persze, ha én élem túl õt, már csak a fajta miatt is próbálkozom, huszonhét éve ezt teszem, s nem idealizálom "a verebet", jaj, rengeteg minden miatt lenne dõreség ez -; az abszolút kiszolgáltatottság újra a világnak, harmadjára meg a túlság testi szenvedés, mely már a halált hozza... be sem fejezem, mi ez a rengetegségekbõl lett egyetlenség.

    Itt végzem. Mesélhetném: az a rengeteg tengerpart... London... festmény a múzeumokban... várakozás... könyv és öröme... kedves ember, szerkesztõ etc. - ah. Az a rengeteg "4 óra 25 percre 4 óra 26 perc", s hasonlók. Az a rengeteg minden, ami volt. Az a rengeteg minden, ami lesz.

    Az a rengeteg, melybe mégis eljutottam, hagyjuk Dantét, de mint Salingernél a banánhalak az üregbe, telezabálják magukat, nem bírnak kijönni az üregbõl. Na ja, csacskaság. De bementem az életem rengetegébe, hol erre kanyarodtam, hol amarra, labirintus. Lehet, hogy 1956-ban el kellett volna kiáltanom magam tényleg: "Le a vörös csillaggal", ahogy készültem. Lehet, a Kossuth Lajos utcán egy film okozta izgalmamban, mozi után egy vadidegent valóban az autó alá kellett volna lökni. Mikor helyzet-megoldásra az ablakba kiültem, harmadik emelet, le kellett volna zuhanni a halálba. Lehet, tavaly a tŰzoltóautó alá kellett volna lépni. Lehet.

    De az a rengeteg, amit nem lehetett volna. Elmenni, "Berlini Írónak", s itt hagyni, veszni hagyni Szpérót és Samut. 27 éve nem élni így, egy másik fajtával, fajjal, ma Totyival; az irodalmat abbahagyni... a haszonemberséggel törõdni... ezt a rengeteget: nem és NEM... Hát igen. Rengeteg, de nagy nem-semmi vótál. Én leszek, ki majd meghóttál.