Szimptómák
vers
I.
Úgy emlékszel, hogy kimondtad, beszéltél róla,
és eszedbe se jut, hogy talán csak gondoltál rá.
Feltételezed, hogy mások is emlékeznek a szavaidra,
õrzik, dédelgetik, felidézik, aztán amikor
a cselekedeteik ellentétbe kerülnek a feltételezéseddel,
megsértõdsz, és nem szólsz hozzájuk többet.
II.
Nehéz a közepébe beletrafálni.
A legtöbbször valahogy mellébotlik a fogalmazás.
Vagy a vágyaidat motyogod egyre, vagy a félelmeidet -
örömeid és borzongásaid helyett.
Törvény, titok, jel, halál - nem tudsz beszélni róluk.
Nincs szavad a szépre, kiegyensúlyozottra, teljesre.
Nem tudod megnevezni, ezért észrevétlenek maradnak elõtted,
és a bŰvöletek, amelyekért érdemes eszméletünknél maradnunk,
nem tudnak megsimogatni téged.
III.
Ember a neve a jelenségnek,
amely összefogja a szertebitangoló szenvedélyeket.
Kielégülsz, ürítesz, káromkodsz velük - és elfelejted,
hogy a nemi szervek meditációs segédeszközök,
és a szerelem a legvadabb metafizikai kaland.
IV.
Az vagy, ami megesett veled.
Elfogadod és magádévá teszed az eseményeket,
aztán pedig... magad ellen már nem fordulsz.
Így állunk.
GyŰjteménye a történteknek, se több, se kevesebb,
nézete a teljes egésznek... Mit látsz belõle?
Magadat eltelve, vagy a teljes egészet?