Szegény Dezső Bécsben

Május 1.

 

Megkezdem hát életemet mint Kosztolányi Dezsõ.

    Nem mintha valaha is méltó lennék e kierõszakolt reinkarnációra - ha csak a puszta igyekezet nem méltányolható. Miszerint a vágyak legalább a képzelet útján haladnak a valóságban soha el nem következõ beteljesülésük felé.

    Íme, egy fiatal évszázad (nagyjából stimmel), egy ifjú ember (félig stimmel, már kettõ fiatalember [ama 19 éves mellé még egy 17 éves is] telne ki belõlem), és egy nyugtalanítóan hatalmas város, amiben az a csapda, hogy ismerni véljük: a szomszédos Bécset, ahol a mai napig is az ezerszer áldott és elátkozott Monarchia szelleme lebeg, és agg császárunk ugyanúgy ügyel ránk bozontos szemöldöke alól vizslatva ezernyi szobor-szemével, mint száz évvel korábban. A Dezsõvel még egy levegõt szíttak.

    De lehet készülni rá, szinte kierõszakolni a déj? vu-t, hogy az immár eltŰnt életérõl meggondolatlanul dokumentumokat hátrahagyott 19 éves ifjú ember bõrébe bújva ismét megelevenedjék ez a Bécs. Egy város, amelyik talán nincs is, mindenesetre kétségbeesetten kell egyensúlyoznia múltja és jelene között, és ezen a libikóka-hintán rettenetes erõ szükségeltetik, hogy legalábbis vízszintesbe hozhassuk a mát a múlt seregnyi árnyalakjával szemben.

 

Május 9.

 

Gyõzelem napja, a hírekben bemondták, Moszkvában most elõször nem jelent meg egyetlen világháborús veterán sem az ünnepségen, ez a történet is lassan végére ér. Egy idõ után nem lesz eleven emlékezet, csak papiros, filmszalag, és a jövendõ agyvelõk kénytelenek ezeknek hinni.

 

*

 

Amikor reggel a metró megállt a föld alatt, és eszembe jutottak a katasztrófafilmek, az elképzelhetõ vég, s számba vettem gyorsan, ki mindenkit is sajnálnék többé sose látni, ott volt a sorban a halott Kosztolányi Dezsõ, szomorkás mosollyal, kissé lehajtott fejjel, mintha kérlelt volna: legalább az õ kedvéért maradjak még. Levelet írt gyorsan (nem mondom meg, milyen színŰ téntával):

    "Kedves Méhes,

    Rettenetes kétségek gyötörnek, bele lehet-e bújni másnak a bõrébe, hol van az élet, a túlélés határa? Hol kezdõdök és végzõdök én, hol a másik, aki személyként, alkotó mŰvészként is lehet vágyott tartomány, természetesen mindennemŰ erotikus felhang nélkül (bár..., ezen még gondolkodnom kell, félretéve minden berzenkedésemet és szégyenérzetemet). Baudelaire-t és Byront fordítok, s lám, rá kell döbbenjek, mennyire nem egyszerŰen a szavak, de még csak nem is a ?hangulat?, az ?érzés? tökéletes megfeleltetésérõl van szó, hanem - ezer bocsánat pathetizmusomért - az Embert kell elõállítsam: tudjam, ismerjem, ki õ, miféle örömében vagy fájdalmában írta sorait, sõt: amikor nem írt, akkor mit és miképp cselekedett, vásárolt-e aznap cipõpertlit, vagy csak bosszankodott amiatt, hogy nem tette meg... Látja, drága barátom, ezerfelé kapkodnak, verdesnek a gondolataim, s nem lehetetlen, miközben a legtökéletesebbre törekszem, elveszek a részletekben, s egyszerre nagyobb fontossággal bír majd a cipõpertli-ügy, mint a vers - mennyire félek ezért magamtól! Mégse szabad csüggednünk, erõsítgetem a lelkem, a csüggedés és kedvvesztés a legnagyobb luxus, ezért Önnek se kívánhatok mást (pathetique numero 2.), mint nálamnál erõsebb jellemet és végletes elszántságot:

Kosztolányija"

 

Május 10.

 

Az egyetemi kampuszon.

    Miniszoknyák és kosármelltartókba préselt keblek, napszemüveg mögé bújtatott szemek, mintha a tekintet ebbõl a szempontból mindegy is volna. Ülnek a padon kinyújtózkodva, napoznak, olvasnak, esznek, nevetnek.

    Vizsgálni kellene, vajon az oktató, a tanársegéd, az adjunktus és a professzor urak hány százalékának megy tönkre a házassága csak azért, mert mindig új és új 18-23 éves lányok veszik és rajongják õket körül, elég évfolyamonként egy fél tucat. Olyan buta és csúnya tanár nincs, akiben néhány buta és csúnya lány ne látná meg a zsenit.

    De hiszen egytõl egyig szépek, nem is tudom, mirõl beszélek.