Levél a keresztény etikáról

Kedves Frank Orsolya!

 

Meg kell mondjam: nagyon tetszett írásod (A keresztény etika paradoxonja) a januári Ligetben. (Ne haragudj, amiért tegezlek, számomra ez a forma megkönnyíti a beszélgetést.)

    Örülök, hogy - Schein Gábor nyomán - felhívod a figyelmet arra a ma oly aktuális felismerésre, hogy az etikus, autonóm ember és a kirekesztõ-megbélyegzõ közösségi összetartás közti különbségtétel lényegesebb, mint a "vallásos" és "vallástalan" ember közt húzódó határvonal. Bevallom, számomra - bár gyakorló hívõ vagyok - ez a határvonal eleve bizonytalan. Gyanítom ugyanis, hogy az etikus, ideálkövetõ magatartás végsõ soron mindig az egyén személyes érdekkörén túlmutató hitbõl származik. Ehhez képest a közös értékvilágon belül, keresztény és más vallású, illetve ateista közt a különbség tán csak annyi, hogy az utóbbi képtelen a benne élõ ideálképet valamely felekezet istenével azonosítani.

    Tolsztoj - úgy gondolom, ma is érvényes - megfogalmazása szerint minden vallásos érzés alapja az emberi egyenlõségbe vetett hit, valamint az a mély meggyõzõdés, hogy nincs helyzet, nincs körülmény, mely bárkit (bármely embercsoportot) bárki más emberrel (embercsoporttal) szemben szeretetlen bánásmódra jogosítana. Ebben az értelemben minden etikus, ideálkövetõ magatartás: hívõ attitűd. Ma, mikor a kultúrák közti érintkezés hatására egyre nehezebb elfogadni, hogy valamely kultúra s a hozzá kötõdõ vallási dogmarendszer érvénye, Isten-ismerete abszolút és kizárólagos, nem a vallásgyakorlás felekezeti mércéjével, sokkal inkább az empátia terjedelmével s mélységével mérhetõ a vallásosság minõsége is.

    "Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram! megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van. Sokan mondják nekem azon a napon: Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ki démonokat...? Akkor majd kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tõlem ti, akik törvénytelent cselekedtetek." (Máté 7., 21-23.)

    Az idézet szövegkörnyezete - a hegyi beszédet kommentálja Jézus - tisztázza a "törvény" és a "törvénytelenség" mibenlétét, egyértelműen. "Mindazt, amit szeretnétek, hogy megtegyenek nektek az emberek, tegyétek meg ti is nekik" (Máté 7.12), viszont: "Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? ... És ha csak testvéreteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik?" (Máté 5, 44-46.)

    Jellemzõ, hogy tanítása újszerűségét Jézus épp itt, ezzel összefüggésben hangsúlyozza tételesen is. Az "azelõtt azt mondták nektek" és az "én viszont ezt kívánom" közt minõségi különbséget tudatosít, épp a "közösségi"(?) összetartozás-kirekesztés meghaladását követelve, s az empátia kiterjesztését jelölve meg tanítása leglényegeként. Ez a törvény betű szerint is tiltja, hogy bárki a maga, csoportja zsinórmértékét abszolutizálva, emberi korlátait tagadva vagy feledve hozzon másokat megbélyegzõ, kirekesztõ ítéleteket. Szelleme pedig tilt és elutasít minden gyakorlatot, mely mások, személyek, csoportok, népek, államok stb. érdekeit más személy, csoport, nép, állam stb. érdekei alá rendeli.

    Te a csoportviselkedést, meggyõzõen alkalmazva a humánetológia arzenálját, úgy írod le, mint az erkölcsi fejlõdés egy szükségszerű, ám kezdetlegesebb stádiumát. Ez a morál, magatartásszint egybeesik azzal a fokozattal, melynek meghaladását híveitõl Jézus várja el. Ám míg ezen eszmények követése egzisztenciális misszió (a transzcendens létezõbe vetett hittõl akár függetlenül is): maga az intézményesült kereszténység sokszor inkább a kirekesztõ és megbélyegzõ csoportmorált testesíti meg. Ez a probléma sokszor a Jézus vagy egyházhűség?-dilemmáig élezõdve nyugtalanít számos hivõ keresztényt (is). Ezt a sokunkat kínzó ellentmondást exponálva írásod számunkra is tisztázásra, értelmezésre inspiráló támpontokat ad. Maga az ellentmondás azonban nem a keresztény etikából (nem a jézusi tanításból) következik. Valójában te is végig a krisztusi eszmevilág és a "létezõ" kereszténység ellenmondását hangsúlyozod. A szakadék valójában a kereszténység jézusi tartalmai és az inadekvát szervezeti keret közt feszül.

    Schein Gábor úgy gondolja, hogy a krisztusi etikából csak az empátiának és az etikai idealizmus szellemének kellene következnie, s nem egy korlátolt, az empátiát beszűkítõ szellemiségnek. Te - mint állítod - azt kívánod bizonyítani, hogy a kereszténység mint "tömegmozgalom", ennek működési logikájából következõen, az utóbbit szükségképpen idézi elõ. Álljunk itt meg. Zavart okoz már az is, hogy az evangélium etikáját az intézményi gyakorlattal itt-ott distinkció nélkül azonosítod. További zavarforrás, hogy írásodban - mint közírásunkban-beszédünkben sokan mások - mozgalom, tömeg, csoport, sõt a tõlük minõségileg különbözõ közösség fogalmait szinonimaként kezeled, eltérõ modelleket hozva össze egy kalap alá. A másik, ezzel összefüggõ hiányérzetem oka, hogy e misszió etikai aspektusát úgy hangsúlyozod, hogy közben minden gyakorló erkölcs kerete, az ember-ember kapcsolat közege és - minõségét meghatározó - szerkezete homályban marad. Így aztán, némi túlzással, úgy fest, mintha volna az etikus, autonóm személyiség önfejlesztõ, magányos és hõsies alakja az egyik - a "jó" - oldalon, s vele szemben a mozgalmakba, tömegekbe tömörülõ, a csoportmorál dágványában veszteglõ sokadalom. Egyetértek azzal, hogy autonóm, etikus személyiség önállóság és egyéni belsõ munka nélkül létre sem jöhet. Csakhogy - s nem mindegy, milyen - társas keret nélkül, ha egyáltalán kialakulhat: hogyan teljesíti másokra vonatkozó erkölcsi küldetését? Én azt gondolom: Jézus üzenetének lényegi mozzanata, hogy egyrészt elzárkózott a politikától, nem volt hajlandó félrevezetõ fogalmait alkalmazni, sem a hatalom körül forgó, manipulatív "szempontrendszerét", még kevésbé óhajtott kapcsolódni olyan, politika-szervezte-áthatotta-manipulálta keretekhez, mint: intézmény vagy tömegmozgalom. Másrészt működése legkezdetétõl közösséget választott, spirituális alapon nyugvó szövetséget hozott létre, nevelt, alakított önmaga körül.

    Jézus a politikai cselekvésnek nem csak bizonyos ("baloldali") irányait vetette el, s fõképp: nem azért, hogy a szegényekkel, elnyomottakkal szembeni intézményesült erõszakot szentesítse, igazolja, s a mindenkori lázadóktól "erkölcsileg" megvédelmezze. Átlátta, hogy az ember-ember kapcsolat lényegének belsõ átformálása nélkül a társadalom, a viszonyok struktúrája, együttélésünk minõsége nem változhat meg (legfeljebb a lényegében változtathatatlan forgatókönyvön belül a szereposztás módosítható).

    Jézus nem egy kijelentése utal arra, hogy a vérségi, társadalmi kötelékekkel szemben az eszmei, a spirituális szövetségnek, az adottba illeszkedõ, konformista mentalitással szemben a választottnak s a választásnak elsõbbséget tulajdonított. E modell másik alapvetõ sajátsága, hogy e közösségben az egyén nem a tömeg anonim elemeként, hanem aktívan, személyesen, közlõ s másokat befogadó szereplõként lehetett jelen.

    Igaz, hogy a jézusi közösségrõl, majd az õskeresztény közösségrõl közvetlenül keveset tudunk. Annyit mégis, hogy az egykori gyülekezet - az egyház késõbb kialakított, autoriter, a híveket receptív tényezõvé lefokozó struktúrájával ellentétben - aktív, véleményt formáló és nyilvánító személyekbõl állt. Szent Pál egyik levelében tiltja az asszonyoknak, hogy a gyülekezetben felszólaljanak, ami - egyebektõl most eltekintve - azt is jelzi, hogy a hívek egyébként beleszóltak nemcsak gyülekezeti közügyekbe, hanem lelki kérdésekbe is. Maga Pál is értekezik a különbözõ lelki, szellemi adományok gazdagságáról, melyek birtoklása akkor még nem a papság privilégiuma, s mely javakat a közösséggel meg kell osztani. Ugyanakkor megjelenik a tendencia, mely a keresztény közösséget a hatalommal s társadalmi nyomással szembeni immunitás műhelyébõl hatalmi nyomást továbbító intézménnyé, magát a közösséget intézménnyé, hatalmi struktúrává, autoriter szervezetté alakítsa át. Ma a keresztények széles körében, többek közt a katolikus egyházon belül sokan megfogalmazzák igényüket, hogy az egyház "ellentársadalom", az ember integritását védelmezõ és erõsítõ szövetség legyen. Félõ, hogy ez az igény fájdalmasan illuzórikus. Az egyház, intézmény lévén, szükségképp olyan rendszer működésébe illeszkedik, mely - szándékától akár függetlenül is - a hatalom és uralom logikáját testesíti meg. A kereszténység megújulása csak valóban közösségi keretek közt képzelhetõ el. Ezek terjedése, erõsödése az, amiben reménykedhetünk.

    Köszönöm, hogy a továbbgondolás - most sem lezárt - küzdelmére kényszerítettél írásoddal, segítve keresztény identitásom mibenlétét pontosítani.