Utó-töprengés a kettôs állampolgárságról

Utó-töprengésemet Kis János híressé vált (épp személytelenségében roppant kifejezõ) megfogalmazásával indítom - a magyar kérdés továbbra sincs "végiggondolva". Ezt a feltevést a többségi és a kisebbségi magyarság kettõs állampolgárságra vonatkozó nézeteinek ellentéte is megerõsítheti. Hogy melyik álláspont áll közelebb a realitásokhoz, s tekinthetõ korszerűbbnek, annak eldöntéséhez a helyzet alaposabb átgondolására van szükség.

    Az állampolgárok közössége a legutóbbi idõkig nem esett egybe az államterületen élõk közösségével. A rabszolgákat, a nõket, az adott állam területén élõ külföldieket (az idegeneket) nem illették meg az állampolgári jogok (vagy azok jelentõs része) - ma ez csupán az ún. idegenekre áll. De nem minden külföldi számít annak. Akik korábban az adott állam polgárai voltak, és továbbra is meg szeretnék õrizni kapcsolatukat az óhazával, megtehetik vagy (ha idõközben valamilyen okból elveszítették) visszakaphatják eredeti állampolgárságukat is. Magyarán: megtarthatják a lehetõséget, hogy bármikor visszatérhessenek az óhazába.

    A határon túli magyarok elõdei általában rendelkeztek magyar állampolgársággal, s nem mondtak le róla - egy nemzetközi, hatalmi döntés és az ún. utódállamok, kérdezésük nélkül, megfosztották õket, mindenféle méltányosságnak, demokráciának és liberalizmusnak fittyet hányva. Ezt a tényt ugyan az irredenták szokták hangoztatni, de egy tény attól, hogy ki és milyen szándékkal hivatkozik rá, még korántsem veszíti el tényszerűségét. Viszont az is tény, hogy a különbözõ "hivatkozások" képesek elfedni a valódi, gyógyításra váró sebeket - és kezelési módjaikat vagy éppen aktualizálásukat eszközként használni. Ami kétségtelen: magyar kultúrájú közösségeket elvágtak anyaországuktól, s elkezdõdött az "egy állam - egy kultúra" kialakítása. Az eljárás - ha nemzetállami kategóriákban gondolkodunk - magától értetõdik. Amennyiben a történelmi fejlõdés végcélja a nemzetállamok kialakulása, a "történelmi szükségszerűség" kétségtelenül a nemzeti homogenizáció irányában hat. Ehhez a folyamathoz azonban azok, akik homogenizálnak és azok, akiket homogenizálnak, csakis eltérõen viszonyulhatnak.

    A nemzet fogalma a politikatudományban két eltérõ értelemben vált használatossá. A nyugat-európai, fõként angolszász és francia (azaz a világrendszer domináns államaiban létrejött) politikaelméletekben a nemzet az állam polgárainak összességét, azaz a politikai közösséget jelenti. Ezt a szóhasználatot követi az Egyesült Nemzetek Szövetsége elnevezés is, annak ellenére, hogy az ENSZ valójában egyesült államok és nem nemzetek szövetsége, hiszen a kurdok vagy a baszkok, akik kulturális vonatkozásban joggal támasztanak igényt arra, hogy nemzetként tartsák számon õket, de saját államuk nincsen, képviselettel sem rendelkezhetnek; az angol, a német, a spanyol, a portugál kultúrájú közösségek viszont több állammal is képviseltethetik magukat. Ez is mutatja, hogy a kulturális közösség és a kulturális nemzet nem ugyanaz. Ahhoz, hogy egy kulturális közösség nemzetként definiálhassa önmagát saját - az egyéb azonos nyelvű és kultúrájú közösségektõl is kisebb-nagyobb mértékben elkülönült - kulturális intézményrendszerrel kell rendelkeznie. A határon túli magyar közösségek ebben az értelemben nem függetlenedhettek, s az utódállamok a magyar kisebbségek homogenizációját éppen az anyaországtól elszakított kisebbségek kulturális intézményrendszereinek módszeres szétverésére próbálták alapozni. Ezért - az elvben lehetséges, sõt kívánatos, de csak fokozatosan kibontakoztatható - autonóm fejlõdés (a kulturális kettõs kötõdés kialakulásának folyamata) gyakorlatilag be sem indulhatott. (Kezdemények persze voltak, lásd pl. transzszilvanizmus, de a román állam az utóbbit sem karolta fel soha.) A határon túli kisebbségek megmaradását is csupán a magyarországi kulturális intézményrendszer (sokszor pusztán virtuális) igénybevétele tette lehetõvé. (Ezért és nem valamiféle irredentizmus okán volt számunkra évtizedeken át létfontosságú például a nyolcvanas évekig egész Erdély területén jól fogható magyar rádió). Az utódállamokba integrálódó (az anyaországtól független, de egymással - az angliai, az amerikai és ausztráliai angol közösségekhez hasonlóan - szoros kapcsolatokat ápoló) magyar közösségek kialakulásának és fejlõdésének elmaradása miatt azonban nem a kisebbségek és már nem is Magyarország, hanem az önmagukat agresszíven nemzeti államoknak nyilvánító (tehát a realitásokat vakon elutasító) utódállamok a felelõsek. (Az állítólagos kisebbségi "szeparatizmus" megbélyegzésekor nem ártana ezzel a szemponttal is számot vetni.)

    A világrendszer perifériáján található kelet-közép-európai államok politikai diskurzusaiban a nemzet elsõsorban a kulturális közösség tagjainak öszszességét jelentette és részben még ma is ezt jelenti. Ezeknek az államoknak (Németországnak, Olaszországnak, a kelet-európai országoknak) ugyanis éppen a politikailag széttagolt vagy a nagyobb birodalmak keretei közt élõ, de kulturálisan egységes "nemzeti" közösségekre alapozva kellett létrejönniük. Magyarország ebbõl a szempontból is sajátos eset: a magyarországi magyarság és a határon túli magyarság politikai fejlõdése eltérõ utakra terelõdött. A magyarországiak, mintha mi sem történt volna, folytatták és befejezték a megkezdett asszimilációt, azaz a megkisebbedett országterületen "életbe ültették" a millenniumi Magyarország álmát, a magyar kultúrájú politikai nemzetet. Annak ellenére is, hogy Magyarországon 1919 után ugyanolyan arányú nem magyar népesség élt, mint Romániában. A határon túli magyarok ezzel szemben kénytelenek voltak a többségi államok politikai közösségébe integrálódó kulturális közösségben helyet találni. Csupán a kis számú irredenta álmodozott továbbra is valamiféle magyar nemzetállamról, azaz a századforduló magyar "politikai nemzeté"-nek visszaállításáról.

    Magyarország továbbra is az akkortájt tényleg korszerűnek tekintett francia, angol, amerikai példát követhette. A helyzet azóta változott, a nyugati világban szinte általánosnak tekinthetõk a többnyelvű és kultúrájú politikai közösségek. Ma már Anglia is közéjük számítható, Spanyolországról, Olaszországról, Belgiumról, Finnországról, Svájcról, Kanadáról nem is beszélve. Az amerikaiak és a franciák azonban jelenleg is mereven elutasítják más nyelvek és más kultúrák hivatalossá tételét. Nem hivatalosan, a családban, kis közösségekben más nyelveket is tolerálni lehet, de az államéletet meghatározó szinteken semmiképpen sem. Az angol vagy a francia nyelv ismerete minden szinten és mindenki számára magától értetõdõen kötelezõ, a kisebbségi nyelvek ismeretének kötelezõvé tételét azonban (még ha az igény pusztán helyileg fogalmazódna is meg) mindkét állam nyilvánossága "magától értetõdõen" a többség ellen irányuló diszkriminációnak minõsítené. (A trianoni Magyarországon is mindvégig ez a helyzet, a nyilvános szféra a tisztán kisebbségek által lakott településeken sem ismer hivatalos kisebbségi nyelvhasználatot.) Az amerikaiak híres toleranciájuk ellenére ma sem hajlandók a sok tízmilliós népesség által beszélt spanyol nyelv hivatalos státusát elismerni. Igaz, a nem-hivatalos nyelvhasználatot messzemenõen tolerálják.

S az is igaz, hogy a kulturális közösségnek az utóbbi értelmezésben evidensen nincs faji összetevõje; aki a hivatalos nyelvet és részben kultúrát sajátjának tekinti (azaz hibátlanul elsajátítja), automatikusan a nemzet tagjává válik.