fordítás: Robert Pogue Harrison: Vico óriásai

Az Özönvíz utáni földet elborító õsi erdõkben szétszóródva Noé leszármazottai nemzedékrõl nemzedékre vesztették el emberi mivoltukat - magányos, szégyenletes, a fák és levelek sátrai alatt vegetáló lényekké váltak. Õk lettek a szörnyeteg "óriások". Család és öntudat nélkül, korán magukra hagyatva nõttek fel; gyümölcsön éltek, víz után kutattak. Félénk, mégis kegyetlen, zabolátlan, vérfertõzõ lények voltak, és mit sem tudtak bármilyen magasabb törvény létezésérõl, kizárólag ösztöneiknek és vágyaiknak engedelmeskedtek. Nyilvánosan, szégyentelenül és agresszíven közösültek, testük rezdüléseit egyáltalán nem korlátozva; szüntelenül az erdõt járták. Ezt nevezi Vico az óriások "bestiális szabadságának" - a terrortól, az autoritástól és az apáktól független lét szabadságának. Az Özönvíz után nõtt erdõk sűrűjében vándorolva az óriások nem sejthették: a fejük felett elterülõ mennyezeten túl ott rejtõzik az ég. Az ég? Mit jelentsen ez a szó? Egy mindannyiunk által jól ismert absztrakció zseniális ürességét... Egy napon azonban, Noé után vagy két évszázaddal, a föld eléggé kiszáradt már, hogy olyan anyagot bocsásson ki, amely lángra lobbantja a levegõt. Ekkor mennydörgés dördült, s az Özönvíz óta elsõ ízben villámok cikáztak. Vico így ír errõl:

 

Akkor az óriások közül néhányan, a legerõsebbek, akik a hegytetõkön álló, a legvadabb állatok odúit rejtõ erdõkben tengõdtek, ámulva s megrémülve bámulták a jelenséget, melynek okát nem érthették. Felemelték tekintetüket, és meglátták az eget. S mivel az emberi elme hajlamos önnön természetével felruházni az ismeretlen jelenségeket

- ez esetben pedig történetesen robusztus, jól megtermett emberekrõl van szó, akik kiáltozva, mormogva adtak hangot vad szenvedélyeiknek - így az eget hatalmas, élõ testként képzelték el, s Jupiternek nevezték maguk között. Jupiter lett az óriások elsõ istene; az új isten pedig nyilának zúgásával, mennykövének csattanásaival üzent alattvalóinak. (Új tudomány, §377)

 

    Dübörgõ égzengés, villámok: a megrémült óriások felemelik tekintetüket, s meglátják az eget. De mit láttak a feltekintõ óriások? Lehet-e bármit is látni oldalra vagy felfelé az erdõ sűrűjében? Csupán a némán összezáródó leveleket, a szunnyadó elme homályát. Mit láttak tehát a feltekintõ óriások? Semmit: a hirtelen megvilágított ürességet. Hallották "nyilának zúgását, mennykövének csattanását", de éppen mert semmit nem láttak, legalábbis semmi kézzelfoghatót, "maguknak kellett elképzelniük az eget" egy hatalmas, élõ test formájában. Egy a fák tetején túli, sosem látott, de elképzelt testet.

    Vico szerint ez a gondolati képalkotás az õstörténet elsõ lépése az emberré válás útján. Az óriások elméjük üres terében (mely éppoly kietlen és mélységes, mint az ég maga) egy képet teremtenek. Így született meg az elsõ emberi idea: Jupiternek, a világ atyjának képe, aki égi otthonából szórja villámnyilait. Késõbb Jupiterbõl (Zeuszból) az antikvitás fõistene lesz.

    Vico a felvilágosodás kezdeti, primitív gyökereit látja ebben a legelsõ villámcsapásban: az emberiség tökéletesség utáni vágyának kezdetét. Az addig szendergõ, a villám felébresztette emberi elme fáradságos munkával megalkotja a civilizált világot, és annak legnagyobb vívmányait: a tudományt, a metafizikát és az emberi igazságszolgáltatás intézményeit. Az óriások feje felett elcsattanó legelsõ villám földöntúli felszólításként zúgott az erdõn túl - csupán fenyegetõ erejével sikerült felvillantani az emberi tudat elsõ szikráját a tompa elmékben, kikényszerítve az állatias szükségletek visszaszorítását.

    Amint az óriások elfogadták Jupiter isteni hatalmát, tudatukat már nem az erdõ formálta. Behódolásuk Jupiternek egy külsõ erõ elfogadását jelentette: egy atya jelenlétét, aki égi jelekkel üzen. A természet félelmetessé vált az óriások számára. Immár Jupiterben hittek, aki "jelekkel irányítja õket, a jelek pedig szavakra fordíthatók, tehát a természet Jupiter nyelve". (379.) A vallás mint az emberiség elsõ univerzális intézményének eredete mögött a logosz felfedése, az értelem horizontjainak feltárása áll. A világot egyszerre értelmekkel teli jelenségek töltötték meg. Vagyis ami addig csupán élõhely volt, szó szerint világ lett.

    Jupiter azonban már megmutatkozásának pillanatában elrejtõzött. Ez ébredésünk traumája. Rejtek mögül, jelek útján tudatta akaratát. A megzavart óriásoknak egyfajta értelmezési bújócskát kellett játszaniuk, ha ki akarták fürkészni az isteni szándékot. Vico hangsúlyozza: az isteni pártfogás üzenete - az égi jelek (villámlás, madarak röpte) alkották a legelsõ ember által használt nyelvet, a fonetikus nyelveket is megelõzve. Az isteni pártfogás jelei formálták - szó szerinti; theo-logia - az isten nyelvét. Isten nyelvének olvasását nevezték késõbb jövendölésnek. A legelsõ emberi eszme, isten létének fogalma tartalmazta a gondviselés tételét: az események szándékos, jelentésteli és nem véletlenül bekövetkezõ természetét.

    Tisztában vagyunk az iménti sorok jelentõségével? Az óriások egy gondoskodó istenség eszményével léptek be az idõbe, ezzel indultak a félelmetes jövõ felé. Mi is a jövõ? Hogyan határozhatjuk meg ezt a nem jelenlévõ, nem távollévõ dimenziót? A jövõ bizonytalanságát az õsvilág óriásai jövendõmondó teológiájuk segítségével kívánták megfoghatóvá, bizonyossággá tenni. Jupiter megnyitotta az idõfolyamot, ám elrejtette a sorsot. Ebben rejlett az istenség végtelen ereje. Aggodalmaik enyhítésére az óriások elsõ generációja az isteni jeleket értelmezve tekintett elõre, a jövõbe (pro-videre).

    Az isteni kegy elnyerésének kultusza profanizálta az erdõ világát. Ennek oka igen egyszerű: az erdõk elfedték a jupiteri szándékok olvasásának terét, hiszen a lombok mennyezete eltakarta a kilátást az ég felé. Itt következik Vico híres meglátása: a nyugati kultúra félelmetes erdõ-képének alapja nem más, mint kultúránk görög-római idõk óta domináns ég-kultusza. Ég-imádók vagyunk, egy égi atya gyermekei. Ahol az istenséget az éggel azonosítják, vagy a csillagok örök geometriájával, a végtelen kozmosszal, a "mennyekkel" - ott az erdõ borzalmak színhelye, hiszen elrejti istent.

    Második egyetemes vívmányunk, a házasság eszménye is idegen az erdei környezettõl. Vico elmélete szerint a villám és mennydörgés, Jupiter elsõ jele az óriásokat nemi aktusuk közben zavarta meg. Rémületükben úgy vélték, a jelek a monogám szexuális egység örökérvényűségére, a házasság intézményének megteremtésére, az egyenes családi leszármazás tiszteletben tartására intenek. Az erdõ nem lehetett terepe a házasság megteremtésének. Az erdõ a szétszéledés, a függetlenség, a törvénytelenség, a poligámia világa; ahol a vérfertõzés is elfogadható atya és leánya, anya és fia között. Az erdõ, az idõt a promiszkuitás mátrixába kényszerítve, azonnal eltérítette volna a családfák vonalát. A család intézményének teret kellett vágnia az erdõ homályában, kihasítva egy darab földet a tiszta ég alatt. Összetartását, a családfa tisztaságát csakis e tisztáson õrizheti meg az erdõ vadonjával szemben.

    Másképp szemlélve: az õsi erdõk által meghódított földeken az elsõ családoknak le kellett dönteniük a tölgyeket, hogy elültethessék családfájukat. Vico szerint a család szent földjének kihasítása az erdõ sötétjébõl a civilizáció legelsõ cselekedete volt. Vallásos indíttatású, sorsfordító aktus, mely városok, nemzetek és birodalmak alapításához vezetett.

    Az erdõ megtisztítása persze nem lehetett elég a család egységének megalapozására. Szükség volt még a temetési szertartásokra. A temetési rítus megteremtette és megszentelte a földet az ember számára. A holtak eltemetésével a családok meghatározták a hozzájuk tartozó teret, melynek gyökere szó szerint a föld, a humus, õsapáik nyughelye. Az emberi lét alapköve a temetési rítus, a humán élet köteléke: a humus. A földbe temetkezés mítosza az ember-lét esszenciája. Általános törvényeink tehát az égbõl származnak, gyökerük mégis a föld. Ez persze paradoxon: a végtelen ég felé fordulva létünk lényegét a föld öleléséhez kötjük.