Szerelem

Esõvíz vagyok: jég leszek valamikor, vagy hókristály fenn a hegyen.

Soha nem érdekeltek ugyan ezek az alternatívák: létezésem teljesen

másodlagos,

sõt, nem is tudok magamról. Öntudatom egy félreértésnek

köszönhetem. 

 

Az idõ viszont nem áll meg. Forgok tovább, befelé, egyre lejjebb,

egyre távolabb 

viszonylagos kapcsolatunktól. Nincs kiút. A lejtõ egyre hosszabb, a kút

egyre mélyebb, a hegy egyre magasabb, a távolság egyre nagyobb: már nem vagy az enyém,

de a fordítottjáról még nem is tudsz: soha nem is voltam. Más vagy.

Nem nekem való,

nem olyan, milyen?, kérdeznéd, ha tudnád, hogyan kell feltenned

ezt a kérdést. Nem hiszel 

a tökéletességben, mégis, azt mondtad, el akarod érni velem.

Akárhogy. 

Ennyit kockáztatnál valami miatt, amire csak én nem gondoltam?

 

Már nem hiszel bennem. Hópihe vagyok, elolvad, víz vagyok, megfagy.

Nem vagyok

egyáltalán, csak félreértelmeznek, halmazállapotom nem mentség:

nincs, ami sohasem volt.