Aida
vers
Nem tudok semmi mást
A bácsiról, csak hogy a kutyáját
Aidának hívták, s hogy ez jó régen
Lehetett; hol megnõ a szakálla, hol levágja
Valami jótét lélek, mert a jobb kezére béna,
Csüng szélütötten; s hogy lassan csoszog,
Üveges tekintettel bámul már messzirõl.
A hangja kong, akár a pincegádor.
Nem értem, mit beszél, és õ se engem,
Csak mondjuk a magunkét, hadd teljen az élet,
Két üres pohár. Az asztalon
Egy tengerpartnyi naplemente minden
Kelléke: csupasz deszkák, mért föveny,
Léptekkel, éteri semmi; és nem tudom,
Hűségbõl õrizte meg a kutya
Emlékét, vagy agylágyulásból, miközben Aida
Szelleme csatangol köröttünk, szimatolja a partot,
Össze-vissza szaladgál, nyomokat hagy, melyeket
Azután elmos a hullám, a következõ - vizes
Nyomokat. E mindörökké tartó alkonyatban
Csak tér van, nincs idõ - minden mozog,
Épp csak nem történik, akár
Festményeken, modellek s mesterek
Viszonyában, hanyatt- és árfolyamesések
Tarkáján át, születtében a mű.
Õ is, ha átlép ebbe a sávba,
Akár a keretbe, meg honnét tudom?
Állok majd évszámra a buszmegálló
Ködében, várom, hogy arra csoszogjon ismét,
Füttyentsen Aidának, s én elmondhassam,
Már tanulom a nyelvét.