Miért rosszak a magyar irodalomtörténetek?

Régóta él a magyar köztudatban, nemcsak az irodalmiban, a meggyõzõdés, hogy szorosan kötõdünk a világirodalomhoz, hogy lépést tartunk, sõt együtt rezdülünk vele. E vélekedés, amely a XX. század elején, az uralkodó etnocentrikus népnemzeti ideológiával lefolyt vitákban alakult ki, a két háború közti idõszakban nyert erõsebb körvonalakat, hogy aztán a Kádár-kor elsõ felében terebélyesedjen ki és legyen derűre-borúra idézett felfogássá. Sikerült is hasonlóképp doktrínát csinálni belõle, mint elõtte a nemzeti klasszicizmusból, azaz sikerült "Európa" és a "világirodalom" fogalmából sűrűn körültömjénezett oltárt fabrikálni, amelynek körvonalai csak homályosan láthatók, de amely elõtt az irodalommal foglalkozóknak illik szertartásszerűen meghajolniuk. És meg is hajolnak, vagy legalábbis hajoltak az elmúlt száz évben, konzervatívok és progresszívek, hagyományõrzõk és modernek egyformán, nyilván mert ezzel európaiságukat vélték igazolni, amit az ország közvéleményében máig széleskörű, "Európához" írt ódákban is megnyilvánuló konszenzus támogat. Pedig egyáltalán nem mondható, hogy e meggyõzõdés szolid alapokon nyugszik. Sõt, még azt sem állíthatjuk, hogy filológiailag körülírható, mit is jelent egyáltalán: azt, hogy következetesen befogadjuk a nyugati szellemi vívmányokat, vagy azt, hogy spontán párhuzam van az európai és magyar irodalom közt (és mi is egyáltalán az "európai" irodalom?).

    Megválaszolatlan az a kérdés is, hogy mikor minõsül egy-egy külföldi példáktól inspirált magyar mű önálló alkotásnak, és mikor kell szerényen utánérzésrõl, vagy valami hasonlóról beszélnünk. Az efféle különbségeket azonban simán elkenik az ideológiává izmosodott "lépéstartás"-elmélet általános szólamai, amelyek mögött aligha gyaníthatunk egyebet, mint Európához tartozásunk, pontosabban: teljes értékű nyugatiságunk elismertetésének és a sokat szidott feudális (operett-) országkép cáfolatának hõ vágyát. A fiatal Babits Magyar irodalom című, 1913-ban írt esszéje az elsõ XX. századi manifesztációja ennek a felfogásnak: "Irodalmunk európai - olvashatjuk a dolgozat elején -, elsõ királyaink óta teljes akarattal és tudatossággal csatlakozott kultúránk a Nyugathoz, a kereszténységhez: és régi, pogány kincseit nemcsak kihalni engedte, hanem úgyszólván készakarva irtotta ki, hogy a nyugati kultúra évezredes törzsébe ojtva egészen új életet kezdhessen..." A kereszténység felvételének ez a költõi túlzással leírt képe nehezen fogadható el, hisz a nyelvet nem irtották ki, tehát a kultúra kontinuitásában nem állhatott be radikális szakadás. Pár oldallal késõbb a lépéstartás-teória is megjelenik a szövegben: "A magyar írót ugyanazon érzések töltik be, ugyanazon problémák izgatják, mint nyugateurópai testvéreit. Minden áramlat képviselve van, minden esemény érezteti hatását..." Ez is nyilvánvaló túlzás, hisz a nyugat-európai országokban sincs "minden képviselve", ami az egyikben megvan, nincs meg okvetlenül a másikban, minden országnak megvan a maga irodalma. A hosszú és gondolatmenetében meglehetõsen következetlen írásban akadnak ugyan önkritikus passzusok is, de az egészet inkább a nemzeti presztízsvágy hatja át. Erre vall a "parvenü balkáni népek" emlegetése, s a magunk szerepének túlértékelése ("A magyar író: Nyugat élõ követe a zajgó Keleten."), ami ma már kissé kínosan hangzik (és hangzott sokak számára már 1913-ban is).

    Annál találóbb Babits ama megállapítása, hogy "megvetett szerelmese" vagyunk a nyugati kultúrának. Úgy fest, hogy ez a megvetettség a fõ baj, ebbõl iparkodunk kikászálódni. Ám a tapasztalat arra int, hogy az elismertetést nem célszerű erõltetni: egyrészt dörgölõdzés-íze van, másrészt kontraproduktív, mert általa az elmélet végül is fonákjára fordul: a magyar irodal- mat, ahogy alább látni fogjuk, gyakorlatilag a nyugati irodalmak, a "világirodalom" sima visszhangjaként kezeli.

    Vegyük szemügyre néhány reprezentatív megnyilvánulását a Kádár-érából. Elsõül azt a mondatot, pontosabban: diktumot, amellyel Szabolcsi Miklós irodalomtudós 1965-ben A legújabb magyar irodalom világirodalmi kapcsolatai című elvi jelentõségű dolgozatát kezdi: "A nemzeti irodalmak mindig idegen befolyások befogadása, feldolgozása útján fejlõdtek"...

    Mindig? Vajon honnan meríti a kitűnõ romanista ezt a sajátságos felfogást? "A kívülrõl átvett csakhamar hazaivá, eredetivé válik - olvashatjuk a következõ mondatban - s az új hatásnak nemegyszer az eredetivé vált külföldivel [sic] kell megküzdenie..." Ami nem jelent mást, mint hogy voltaképp nincs eredetinek mondható magyar mű a tárgyalt korszakban, minden kizárólag idegen hatásra jött létre, az is, ami eredetinek látszik.

    Úgy tűnik, az eredetiség fogalmának új értelmezésével van dolgunk, de erre Szabolcsi Miklós nem tér ki, õ csak általánosságban beszél, mintha univerzális igazságokkal operálna, amelyeket már nem kell bizonyítani. A 12 oldalnyi esszé végén aztán váratlan fordulat következik: "Azt hiszem, azt kellene megmutatni a világnak: hogyan nõ ki a magyar irodalom a nép nehéz és küzdelmes életébõl, milyen társadalmi s emberi mondanivalója volt és van, milyen problémákkal viaskodik, mit fogad be, s mit utasít el a külföldi indításokból..." Íme, szerzõnk fölfedezi a konkrét élmény ihletõ szerepét, ám még ugyanabban a mondatban megint elismeri, hogy az indítást csak mint kívülrõl jövõt tudja elképzelni.

    Szabolcsi Miklóshoz hasonlóan nyilatkozott Sõtér István is, amikor az 1962-ben Párizsban kiadott francia nyelvű magyar lírai antológiát a francia olvasónak kommentálva ezt írta: "A magyar költészet sajátos jellege abból származik, hogy egész története folyamán áthasonítja magába a világirodalom vívmányait, mintegy kiválasztva közülük magának azt, amire szüksége van, amit a maga törekvéseinek, helyzetének kifejezésére fel tud használni s átformálja mindazt nemzetivé, hozzáidomítja örökségéhez, majd pedig újat formál az áthasonítottból. Népköltészet és irodalmi hagyomány: íme a törzs, amelyhez az újonnan szerzettnek hasonulnia kell."

    Itt ismét túl elnagyolt, sõt tulajdonképp semmitmondó a fogalmazás, mert ilyen megállapításokat egy sor más nemzet irodalmáról is tehetünk. Ha szerzõnk a magyar költészet sajátos jellegét igyekszik leírni, akkor józan ésszel elvárhatjuk, hogy legalább egy kis jelzõcskét odabiggyeszt a "törzset" képezõ két fogalom elé!... Hogy megpendít valami alapvetõ nyelvi vagy történelmi sajátosságot a magyar népköltészetrõl és irodalmi hagyományról!... A nyelv finnugor eredetét, a líra uralkodó szerepét, az írók közéleti szereplését... De nem használ jelzõt, nem pontosít, nem konkretizál, nem veszi észre, milyen híg általánossággal traktálja olvasóját. Ha egy bankigazgató mond ilyesmit hazája irodalmáról, mondjuk egy rögtönzött ünnepi beszédben, külföldi kollégái elõtt, az még elmegy, egy laikus mondhat ilyet, de egy szakértõtõl többet várunk. Mellesleg irántunk érdeklõdõ német irodalomtudósok és kritikusok panaszkodtak is már, hogy a magyar irodalmat ismertetõ kiadványok kevés kézzelfogható információt tartalmaznak, túl gyakori bennük az írók "jelentõs", "kimagasló", "nagy" stb. jelzõk kíséretében történõ felsorolása.

    Következõ példa: a lírikus Somlyó György 1965-ben többek közt az alábbi szavakkal vezette be a New Hungarian Quarterly olvasóját a magyar irodalomba: "A magyar költészet, mindabban, amit ma ismerünk belõle, teljességgel Európában született és európai jelenség, ámde mindig s éppen legjava áramlataiban magával sodor valami Európán-kívülit ... valamit mindenestõl elveszett, illetve csak szájhagyományban s magában a nyelv rejtett rétegeiben õrzött eredetébõl. S ha igaz is, hogy - több-kevesebb késéssel - mindig az európai szellem ösztönzése bírta szólásra, igaz az is, hogy mindig a maga bensõ kérdéseire keresett feleletet."

    Ez már kétségkívül tartalmasabb megfogalmazás, amely tudomást vesz arról, hogy a magyar költészetnek van önálló arculata - azon belül, hogy európai, de hát mi egyéb lehetne?! - , de egyrészt õ is csak általánosságban beszél errõl, másrészt kérdés, hogy irodalmunk mindig az európai szellem ösztönzésére reagált-e, kiváltképp, ha a "maga belsõ kérdései" foglalkoztatták. De fõleg azt nem árt itt leszögeznünk: nem mindegy, hogy egy irodalmi mű szellemi ösztönzésre válaszol, vagy közvetlenül a valóság kihívására, szóval hogy olvasmányélményekbõl fakad-e, avagy tényleges átélésbõl. Éles határ ugyan nem mindig húzható e kettõ (Goethe kifejezésével az Urerlebnis és a Bildungserlebnis) között, de ha valaki általánosságban azt mondja egy nemzet irodalmáról, hogy az mindig csupán szellemi impulzusokra reagál, akkor ezzel voltaképp azt állítja, hogy nem a közvetlen realitás élménye ihleti, nem a maga világának "égi mása", amit ír, hanem mindig csak ahhoz igazodik, amit másutt már megírtak. Ilyen igazodások persze mindig is voltak, a nagy példaképek globális hatása közmondásos, de ez nem ok arra, hogy a külföldi befolyást egy egész nemzeti irodalom primum movensévé léptessük elõ.

    További jellemzõ tünete ennek a túlságosan "extrovertált" szemléletnek az Akadémiai Kiadó által 1967-ben publikált 20. századi irodalomtörténet

(a magyar szakos bölcsészhallgatók nemzedékei által forgatott "Spenót") bevezetõ fejezete, amely sokkal nagyobb teret szentel a korszak "külföldi szellemi képének", mint a magyar szellemi kultúra saját korabeli ismérveinek. Hosszan sorolja a kortárs európai irodalom és filozófia neves alkotóit és különbözõ irányzatait, itt-ott hozzájuk fűzve néhány közhelyszerű jellemzést, míg a kor magyar szellemi életérõl ezzel kapcsolatban csak annyit mond, hogy íróink érdeklõdtek eme alkotók és irányzatok iránt, hogy vitáztak róluk.

    Szóval annak, amit a külföldrõl elmond, nem kapjuk meg a magyar megfelelõjét. A magyar irodalom korabeli arculatáról nem kapunk áttekintõ jellemzést. Sem filológiai, sem világnézeti karakterisztikumokról nem esik szó. Késõbb, a részletezõ szövegben is jobbára csak a politikaiakról. Pedig az olvasó nem azért lapozza fel a magyar irodalomtörténeti kézikönyvet, hogy belõle a századforduló világirodalmáról és világnézeti áramlatairól szerezzen közkézen forgó, vázlatos információkat.