Kijárási tilalom

Sötétedés után, vagy inkább a tovább nem húzható-halasztható lefekvés és a szoba elsötétítése után úgy elevenednek meg a gyilkosok, a tolvajok, s persze az alaktalan, sõt megnevezhetetlen és elképzelhetetlen szörnyek, ahogy az Alvilágban friss vért kívánnak az árnyak. Szürcsölik, hörbölik a vért, hogy szólni tudjanak. Ezeket itt bizonyára a Sötét élteti-telíti - de hogy voltaképpen kik-mik? Ha alakjukról és nevükrõl mondani kellene valamit - persze nem kell, legalább ez a kényszer akkor még nincsen -, csakis a Sötétséghez lehetne viszonyítani, mert ez a kiindulás, és ez lesz a megérkezés - szavakhoz jutás, nagyképű vagy igazán magabiztos definíciókhoz: súlyos, mint a Sötét, hatalmas és összepréselõ, mint a Sötét, tudhatatlannal fenyegetõ, mint a tömör, iszonyatos Sötétség.

    Tizenegy-tizenkét évesen a legnehezebb. A kisszoba sötétje pedig, úgy emlékszem, nemcsak a lakás többi helyiségénél, de a világ minden zugánál félelmetesebb. A régimódi, mindenkinek kényelmetlen beosztású lakás cselédszobájának tervezték azt az elõszobából nyíló, a bejárati ajtótól alig két méterre esõ, hat négyzetméternyi szobát, ahol akkoriban aludtam - mert aludtam is, bár napra nap sokáig, órákig csak rettegve figyeltem a neszeket, a hold meg a csillagok fényénél, a világűrködök homályánál derengõ sötétség-formák alakulását. Kétségem sem lehetett, hogy ha álkulccsal surran be valaki, legelõbb engem talál meg, és habozás nélkül végez velem. Nyikkanni sem tudok majd, párnát szorít az arcomra és késsel metszi el a nyakam. A sötét szobában, hunyt szemmel is tisztán láttam az ágyba ömlõ vérem fekete foltját. Az iszonyattól hasra fordultam, összegömbölyödtem, fejemet a vastag párnába fúrtam - védtelenségemen semmi sem enyhíthetett. A heverõ alól hallottam a lélegzését. Nyugodt, monoton lélegzés, mintha a rémtettre készülõdve, a neki unalmas várakozás közben elszunyókált volna, aztán súrlódás, reccsenés, megint súrlódás. Kinyújtja és megdörzsöli patás lábát, de villogó késsel a mancsában mégsem az ágy alól fog elõkúszni - nem; a legvalószínűbb, hogy a támadás egészen másképp történik, mint ahogy a rettegésemtõl hektikusan rángatózó képekben oly sokszor, annyiféleképp megjelent. Nem úgy. Semmi se úgy lesz.

    A lenti neszekre fülelek, a lepedõ, a kárpitszövet, az afrik meg a nyikorgó rugók alatti mocorgásra. A viasszal kent, bordó meg sötétkék rombusz-mintás torontáli szõnyeggel fedett parketta pattogására. Nem remélhetem, hogy szuvasodik. Mozgatják. Ha az elõszobában lép valaki, ha csak lábujjhegyével megérinti a padlót, a reccsenés, mint az elektromosság, mindenfelé tovafut. Most lépett be. Jön. Közeledik; lélegzetvisszafojtva próbálom késõbb beazonosítani a mozdulataim nyomán lehulló por, a levegõben lassan ereszkedõ szöszök robaját. Surrognak a falra vetülõ árnyak is. Szeretném megkülönböztetni a fűtõtestben keringetett víz zubogását meg a lépcsõházból, a folyosóról idehallatszó lépteket, a csukott ablakon is áthatoló kerti zajokat: szárnysuhogást, avarzizegést, ahogy a rovarok hosszú sorban vonulnak, ágak recscsennek - hogy megkínzott gyerek vagy párosodni vágyó macska vinnyog-e, még évtizedekkel késõbb is összetévesztem. És nem tudom akkor, hogy a megnevezhetetlen lények képzeletemben mégiscsak emberszerűek. Sejtelmem sincs, hogy voltaképpen csak emberi kegyetlenségtõl félek. Valami agyafúrt, perverz gonoszságtól. A természeti csapások lehetõsége meg sem érint - az 1956-os hajnali földrengéskor nagyanyám sikoltozására ébredek, apám védelmezõn valami takarót dob rám, a felnõttek ijedten rohangálnak, látom - mert már nem is hajnal, hanem reggel van? talán lámpát gyújtott valaki? -, hogy a mennyezeti lámpa imbolyog, és az egész mégis inkább mulatságos. A jajveszékelés épp oly kevéssé rémít, mint a részegen megbillenõ szoba. Nem, ilyesmitõl nem szorongok. De ami ólálkodik, egyre közelebb ér a bõrömhöz, ami szagokat ereszt maga elé, keserű-savanyú, áporodott szagot, mintha a saját szájamból áradó félelem szaga volna. Leginkább attól félek, hogy érthetetlen, kiszámíthatatlan, s hogy a gyötrelmes képeknél is sokkal gyötrelmesebb lesz, ami majd bekövetkezik.

    Nincs észérv és módszer elhessenteni azt a félelmet. Felnõttként mégis más - noha józanul, majdnem bölcs rálátással tudható, hogy a szoba sarkába állított kislámpa fénye se lazít a súlyos, tömör Sötétség szorításán.

 

    Defoe elbeszélõ hõse feljegyzi a londoni pestis krónikájában, hogy "az emberek, mintegy közmegegyezéssel, azt a szokást vették fel, hogy napnyugta után nem hagyták el házukat". Vagyis önkéntes-hallgatólagos kijárási tilalom lépett érvénybe. Camus pestises Oranjában alkonyat után eleinte az utcán hömpölygött a nép, s csak a járvány legvadabb idõszakában, hónapok elteltével kellett a hatóságoknak olyan törvényeket foganatosítani, amelyek a pestisállapotot "az ostromállapottal azonosították". "Tizenegy órától fogva a város kõvé dermedt a mindent elnyelõ éjszakában". A csendes nagyváros így "zömök és tunya kockák halmaza" lett, a köztéri szobrok, ezek az "érzéketlen szörnyek" pedig a mozdulatlanság, a dermedtség jelképei: már csak a nekropolisz rendjét ábrázolták.

    Egy ország megszállásakor, vérbe fojtott forradalmak után, a rendkívüli állapotok elrendelésekor miért hirdetnek-parancsolnak kijárási tilalmat? Mert ezzel is lehet szabályozni és megfélemlíteni? Érzékeltetni a megfellebbezhetetlen (ugyanakkor mindig infantilis hiedelmekkel és félelmekkel terhelt) hatalom erejét? Gyakorlati értelme - azt hiszem - nincs, végtére is nem könnyebb éjnek idején, "a sötétség leple alatt" "ellenséges tevékenységet" folytatni. A pestisbacilusok sem fertõznek jobban éjszaka. Vajon az államapparátus szervei, a katonaság-rendõrség az újkorban funkciótlan hagyományokat követ, vagyis csak az egykori, de közben érvénytelenné lett tapasztalatok alapján zárná polgárait (az igazgatandó lakosságot) alaktalan és megnevezhetetlen, otthonokban settenkedõ szörnyek közé? A kijárási tilalom csakugyan nekropolisszá változtat egy várost. Ha aztán az éjszakában lövés dörren - macskát talál el a buzgó járõr vagy részegen támolygó idiótát -, mintha az életen át hurcolt szorongások közt, ott, valahol a lövést halló (képzelõ?) ember torkában, szívében robbanna a golyó. Érezni, ahogy belehasít a sötétbe - és átsüvít a csakis sötétnek gondolható nem-léten.

    Kijárási tilalom idején, éjszaka születtem. Úgy látszik, ez is determinál, legalábbis a determinációs lehetõségek közül választhattam, hogy megkülönböztetem és soha össze nem tévesztem a félelmet a megfélemlítési kísérletekkel. A saját szorongást a kimért, elrendelt, megtörésre játszó intézkedések rémisztgetéseivel. Nem mondhatom, hogy ezekkel szemben immúnis vagyok, hiszen még ma is dacossá tesznek - képes lennék kisurranni az élettelen, kivilágítatlan utcára, osonnék, mint a macska vagy támolyognék idiótaként. Nem a szabadság mámorában, csak mert alkalmatlan vagyok a megfélemlítésre.

    Egyik-másik éjszaka - a hosszú évtizedek során sem szelídült, de mégiscsak megváltozott, sõt, tompa fénnyel megvilágított Sötétségben - meghökkent, hogy talán már ettõl sem félek. Kimondom magamban, kényszeresen ismételgetem: ettõl sem félek, ettõl sem félek, már semmitõl sem félek. 

    Vacogás nélkül fekszem, mint egy nekropolisz - sötét, érzéketlen szörnyeket látok a saját helyemen.