Az én ateizmusom

 

Kedves Csalog Judit!

 

Mindig megrendülten és álmélkodva veszem tudomásul, ha valaki idõt, erõt, figyelmet áldoz az életébõl, hogy a szövegemet, a gondolataimat mélyen és pontosan megértse. Lassan formálódott a válaszom, mert igyekeztem én is alaposan, meghallva olvasni leveledet. Nagyon örülök, hogy hívõ és ateista között immár másodszor fordul a posta. Egyben kérem, engedd meg, hogy helyet találjak itt, és egyik megjegyzésed örvén elmondjam, mit jelent nekem az én hitem: az én ateizmusom.

    Azt írod, "etikus, ideálkövetõ magatartás végsõ soron mindig az egyén személyes érdekkörén túlmutató hitbõl származik" (kiemelés tõlem). Kétségtelen, hogy az ideált valamiképp a közvetlen életén és érdekein kívül esõnek észleli az ember. Hogy ez hitnek nevezhetõ vagy sem, abban nem vagyok bizonyos: végsõ soron itt etikai és egyéb alapértékeink megalapozásának filozófiai problémájáról beszélünk. Ezen a ponton szándékosan állok meg, hisz ebben a levélben sem ezt a vitát továbbvinni, sem istenérveket idézni és cáfolni nem áll szándékomban. (Az utóbbit egyébként is merõben értelmetlen tevékenységnek tartom.)

    Azt gondolom tehát, hogy az ideálkövetõ viselkedés egy ideálhoz kötõdik, amelyet számos különféle úton magáévá tehet az ember. Hitnek nevezhetjük ezt abban az értelemben, hogy feltétlen és alkalmasint szenvedélyes elkötelezõdés. Hit abban az értelemben is, hogy valami nem kézzelfoghatónak: egy eszmének, illetve eszmekötegnek rendeli alá a kézzelfoghatót: a viselkedést. (Ebbõl az is következik, hogy csak akkor igazán ideálkövetõ, ha viselkedést, cselekvést rendel alá a szép eszméknek, és nem pusztán Narcissusként gyönyörködik bennük. De errõl késõbb többet.)

    A hit szó jelentésének azonban van egy olyan nyalábja is, amely vak bizalomra szólít fel (mintegy "hozomra") olyasmi iránt, ami ellen a gyakorlati ész berzenkedik - ez az, amit én nem tudok magamra venni, amibe elmémet nem tudom beletörni. A különbség így a kettõnk és a hozzánk hasonlók gondolkodása között egy világ; mégsem több, mint egy paraszthajszál - paraszthajszál, amelyet bármely kritikus, etikai döntést kényszerítõ történelmi vagy személyes élethelyzet szelének el kell fújnia.

    Fontos itt számot vetni azzal, hogy a vallásról szóló beszéd (és itt az én ateizmusom is szerepel, hiszen ez az, amit én vallok) mindig több szinten

- így elsõ ránézésre is legalább három szinten - mozog. Hiszen a vallások természetében épp az a zavarba ejtõ és a csodálatosan gazdag, hogy az egyes ember legbensõbb egzisztenciális válaszkeresése és a legelvontabb és univerzálisabb eszmék között közlekedik, ráadásul a mindenkori közösség, társadalom, csoport közvetítésével. Így igénybe veszi az ember legmélyebben befelé forduló énjét, és társas, közösségi lényét is. Ezért legalább két vita folyhatna köztünk, ha egyáltalán vita folyna. Az egyik az istenhitrõl és ateizmusról szóló. Ez valójában semmiképp sem lehet vita, csupán vallomástétel, kinek-kinek a magáéról, amelyet elmondhatunk, meghallhatunk és egymás mellé tehetünk. A másik pedig azért nem vita, mert gyakorlatilag egymásnak szekundálva boncoljuk a szervezett vallásosság csoportaspektusát, és igyekszünk leválasztani a vallásos viselkedésben az egyéni vagy csoportos ideálkövetés vonulatáról a csoportösztönök káros hozadékát.

    Ami a paraszthajszálnyi-világnyi különbséget illeti, hadd kötekedjem egy kicsit azzal, ahogyan az ateistát - ha nem is definiálod - említed: "a közös értékvilágon belül keresztény és más vallású, illetve ateista közt a különbség tán csak annyi, hogy az utóbbi képtelen a benne lévõ ideálképet valamely felekezet istenével azonosítani." Az én meggyõzõdésem szerint az ateista nem képtelen rá, hanem elutasítja azt, hogy ideálja letéteményeseként, illetve bármilyen egyéb okból egy transzcendens létezõt tételezzen föl. Ami az ateizmus egyéni szintjét illeti, ez számomra messze nem lekicsinyelhetõ különbség, hisz hitem alapja, hogy egy isten nélküli világban kell talpon maradnunk és õrizni emberségünket, más szóval a létezés központi tényének tekintem a felismerést, hogy magunk vagyunk mi így együtt. Nem esetleges, hanem középponti tényezõ, hogy a létemrõl és világomról alkotott kép struktúrájában szerepel-e egy bármilyen természetű másik létezõ, akire a létem irányul és aki valamiképp az én létemre is irányul, aki esetleg gondoskodást vagy igazolást vagy bármit garantál: világos etikai határvonalakat, személyes létemnek "értelmet" (mi az?) vagy különösképp a biológiai életen túlmenõ életet.

    (Ahogy ezt írom, már a tizedik sor után tudatában vagyok az ateizmusra még mindig nehezedõ tabu erejének: egy ateista alig nyithatja szóra a száját anélkül, hogy úgy érezné: megbotránkoztató, ízléstelen, személyesen bántó dolgot művel. Ez a viszony aszimmetrikus: ha egy hívõ fejti ki álláspontját egy ateistának, abban kevesen találnak személyesen sértõt vagy ízléstelent. Kevesen feltételezik, hogy az ateistát a saját világképe éppoly érzékenyen érinti létezése legszemélyesebb, leglényegibb kérdéseiben. Talán mert nehéz feltételezni, hogy az ateista biztonságérzete számára éppoly elengedhetetlen a tényekkel való szembenézés és a könyörtelen tisztánlátás tudata, mint a vallásos emberek számára az a biztonság, amit õk a saját meggyõzõdésükbõl nyernek. Ez az aszimmetria valójában igencsak különös és elgondolkodtató. Érdemes lenne egyszer megvizsgálni, mitõl van és mirõl árulkodik. De folytatom.)

    Valójában terméketlen dolog az ateizmusról pusztán privatív megfogalmazásokban beszélni. Az elsõ gesztus kétségtelenül egy hiány felismerése. Az ateizmus pátosza azonban számomra a maradéktalan felnövés kényszerébõl fakad, az ezzel járó gyásszal, illúzióvesztéssel és terhekkel együtt. Ami a gyász és az illúziók után marad, az nem a semmi, hanem a tisztánlátás és a mégis fennmaradó ideál. Ha egyedül vagyunk ezen az egyedül kizöldült bolygón, egyedül az állatokkal, növényekkel és szervetlen háttérintézményekkel, egyedül a mi emberi társadalmunkkal, amely persze a saját etogrammunk, saját biológiai viselkedés-, kognitív és ösztönkészletünk erõvonalai mentén rendezõdik el, ez a felelõsség teljes magunkra vállalására kényszerít.

    Felelõsek vagyunk az egész bolygóért, a közelünkben élõ növényekért és állatokért: hogy ne tegyük tönkre azokat, miután intuitívan, ösztönösen és gondolati teljesítményként egyaránt az életet tekintjük legfõbb értéknek, és ez a bolygó számunkra az élet egyedül komolyan vehetõ terepe.

    Felelõsek vagyunk a társadalom optimális berendezéséért, és optimális mindennapi működtetéséért (itt kap helyet az értelmiségi szerepe, akinek dolga, hogy tanítás és szövegek révén hatni tudjon, bármily közvetetten, egy értékrend továbbéltetésével); a társadalom berendezéséért olyan elvek szerint, amelyek etikai normáink maximális érvényesülését biztosítják. (Emlékszel, az etikai idealizmusra való képességet az ember biológiailag adott, elidegeníthetetlen sajátjának tekintem.)

    Felelõs vagyok azért, miként bonyolítom kapcsolataimat az emberekkel - õk létem szövete. Itt, ebben az egyetlen életben és az itt és most hétköznapi világában kell megtennem mindent, hogy mellettem élni jó legyen, hogy ami belõlem fakad, az engedély és lehetõség legyen a többieknek arra, hogy bölcsebb és boldogabb életet éljenek.

    Felelõs vagyok azért, hogy miként rendezem be a saját életemet. Vagyis milyen arányban elegyítek olyan elemeket, mint munka, önmegvalósítás, anyagiak, önkéntes társadalmi tevékenység, emberi kapcsolatok, testi-lelki egészségem megõrzése, élvezetek stb., annak tudatában, hogy van ez a - mondjuk - nyolcvanöt év, amelynek tennivalóit egy noteszlapra fel lehet skiccelni, és amelynek múltával nem leszek több, mint a pocok teteme az erdei út szélén.

    És felelõs vagyok azért, mit teszek a kis és nagy horderejű etikai döntések pillanataiban: azokért a döntésekért, amiket majd számon kérnek rajtam olyan emberek, akik a jövõ magaslatáról könnyebben átlátják helyzetemet, mint én, aki a mindenkori jelen erdejében botorkálva keresem az ösvényt. (Hogy ez esetenként milyen irgalmatlanul nehéz, hogy milyen észrevétlen tud elfordulni a történelem forgószínpada, inautentikus helyzetbe sodorva az egyént, aki legjobb tudomása szerint szilárdan és egy helyben állt, arra paradigmatikus irodalmi példa többek között Koestler regénye, a Sötétség délben.)

    Tudatában vagyok, hogy a fenti felelõsség-litániát keresztény szájjal szinte változtatás nélkül el lehetne mondani. Mégis, úgy gondolom, ahhoz hogy ezt középpontba helyezzük, szükség van egy elsõ lépésre, amely azt mondja, nincs más létezõ, más hely, más idõ és más feladat. Apánk már nem él, árvák vagyunk: felnõttek. A tisztánlátáshoz el kell vonnom a szemem elõl a függönyt, azt a súlyos, nemes, ódon, jelenetekkel gazdagon mintázott gobelint. A különbség, mint mondtam, egy hajszál, és mégis egy világ; különbség aközött, aki egyedül van és aközött, aki nem. Ugyanakkor egy percig sem hiszem, hogy bármelyik is a másiknál könnyebb "pálya" volna.

    Azt sem tévesztettem szem elõl, hogy a felelõsség litániájában végig etikai maximalizmust követtem - azt a (nagyrészt egyértelműnek tekintett) etikai ideálcsomagot, amelyrõl itt beszélünk. Kérdezheted, mi alapozza meg, mi garantálja ezeknek az értékeknek az erejét, a hitelét, mi késztet, hogy társadalmainkat vagy személyes életünket eszerint rendezzük be és ne hagyjuk a farkastörvények martalékául?