A tépő magyar

 

A Krisztina körút és a Csaba utca sarkán történt, a posta épületével szemben, tudod, ott az élelmiszerbolt elõtt, ott tépte a derékvastagságú tartóoszlop szürkére mázolt hasáról a plakátok, magánhirdetések koszlott szõnyegét, a frissiben ragasztott fölhívásokat, hogy kerti munkát keresek vagy kertépítést vállalok - egy korombéli férfiú tépte, s mert a lámpa éppen pirosra váltott, állnom kellett ott, és néznem a mutatványt. Megkapott és megriasztott a buzgósága, az arcára kiülõ elégtétel rángásai... Elömlött rajta a megsemmisítés kéje, és biztonságban érezte magát: jó cselekedetet hajt végre... Közönséges járókelõ volt, vasalt nadrágban, fényes cipõben, dehogy köztéri felügyelõ vagy takarító, a dzsekije felsõ zsebébõl fityegõ tenyérnyi kokárda csak az önkéntesség nemzeti és politikai hangoltságára intett, mintegy a civil kurázsi irányának vonalaira. Nem tudtam elhárítani a rám törõ képzetet és érzetet, hogy én vagyok a sarki lámpatartó, és polgártársam az én bõrömet hasogatja tíz körömmel.

    Nem szeretném, hogy félreérts: az ocsmány palimpszeszttel csúfított közművek engem is undorítanak, a város telerondított felületei az óriásplakátoktól a falfirkákig vagy a kutyaszarig és a lépten-nyomon virító szemétig a gazdátlanság fájdalmas érzetét keltik, és a tisztátalan közre is utalnak. Az ótvaros oszlop papírbõrét nyúzó polgártárs magában jelentéktelen jelenség, de félõ, hogy a benne megmutatkozó, testet öltõ mentális ragacs az egész társadalmat áthatja, az ember csüggesztõen gyakran kerül kapcsolatba vele, csak gyõzze (nem gyõzi!) különbségeit érvényesíteni, és tiltakozni, hogy szándéka nélkül is résztvevõ legyen, belekeveredjen, összemosódjon, egy kalap alá kerüljön - és így tovább. Szemléltetõ példáért a Csaba utca sarkától nem is kell messzire mennie...

    Ahogy zöldre váltott a lámpa, átkeltem az úton és jobbra indultam az új, európai módon fölszerelt csomagfeladóba. Az épület falán márványtábla hirdeti - hetente ott járok mellette, látom eleget -, hogy a Budapest ostrománál 1944-45-ben hõsi halált halt honvédek emlékezetére készült, de a "h" hangok alliteráló zenéje sem képes elmosni bennem a "hõsi" jelzõ fájdalmasan képtelen jelentését, s elterelni a szorongató gyanút, hogy a tépõ és a táblát állító magyar (utóbbi egy országos intézmény tetteseként) azonos húron pendül, s hogy ez ellenemre van, ellene vagyok; a nyilasuralom mechanizmusa által halálba hajszolt honvédek nevében is szeretném ezt gondolni, az emlékezet megerõsítése, igen, megtisztítása érdekében - részvéttel tragédiájuk, tragédiánk iránt.

    Rész és egész kapcsolódása, tépés és tisztítás jelképes és valóságos különbségei - adódik alkalom, köznapi konkrétum a töprengésre lépten-nyomon bõségesen; nekem például a Csaba utca sarkán, tudod, ott a bolt elõtt.