Reneszánsz ökológia - az ökológia reneszánsza

 

Ökológia és irodalom: ez a két, látszólag különbözõ terület az ökokritikai gondolkodás alapja, és az alig egy-két évtizedes diszciplína legfõbb feladata éppen annak bizonyítása, hogy a kettõ mégis összeegyeztethetõ, sõt: egymás nélkül valójában elképzelhetetlen. Ezt az állítást igyekszem alátámasztani az eddigi szakirodalomban ritkán alkalmazott reneszánsz kori szövegek elemzésével. A bizonyítás kiindulási alapjaként megkísérlem felvázolni az ökokritika módszertanát, a sokféleképpen értelmezhetõ terminusok számomra releváns jelentéskörét, illetve pár jellegzetes momentum segítségével igazolni, hogy a reneszánsz különösen alkalmas efféle vizsgálatra.

    Az irodalom fogalmának tisztázása szétfeszítené a dolgozat kereteit, de az irodalomtudományi körökben, különösen a magyarországi recepcióban kevésbé ismert ?ökológia? fogalmának körüljárása talán nem hiábavaló. Ernst Haeckel német biológus az ökológia fogalmát elõször 1869-ban írta le: megfogalmazása szerint az ?ökonómia? mintájára létrehozott szó (pontos fordítása szerint a "ház tartása") az élõlények együttélésének vizsgálatát jelenti. A Comte és Marx hatása alatt álló, a Német Birodalom formálódására munkásságában is reflektáló Haeckel elsõsorban azt kutatta, a különféle növények, állatok hogyan alkalmazkodnak egymáshoz, hogy a mindenki számára elõnyös (mai szóval: fenntartható) társadalom kialakulhasson. Statisztikai modellek alkalmazásával vizsgálta az élelem és az energia közti kölcsönhatásokat, megfigyelte a születések, halálozások, elvándorlások adatait, és számos más tudományág területére elkalandozott - szigorú pályatársai nem nagy örömére. Az ökológiát még ma is sokszor vádolják szakszerűtlenséggel, divatmajmolással, ezért fontos meghatároznom, hogy nem a biológiai résztudományként értelmezett ökológia szakterületére merészkedem, sõt, nem is a társadalomtudományok területén mind inkább elfogadott humánökológia (tehát az élõlények közül kizárólag az emberek együttélését vizsgáló, a szociológiától az urbanisztikán át a pszichológiáig sok mindent felölelõ tudomány) keretein belül mozgok, hanem a kurrens ökokritikai gyakorlatot némiképp meghaladva, az irodalom leglényegének, az irodalmi szövegek életteliségének, a mintegy négyszáz éves szövegekben ma is lüktetõ, szinte fizikailag tapintható természetközeliséget vizsgálom.

    Az ökokritikai írások kevés kivételtõl eltekintve olyan műveket elemeznek, amelyekben valamilyen formában megjelenik a természeti világ: legyen az tájleíró vers, egy virághoz intézett óda, erdõben játszódó színdarab vagy a földművesek életét bemutató regény. Az ?ökokritika? kifejezés William Rueckert nevéhez fűzõdik, aki ?Irodalom és ökológia: ökokritikai kísérlet? című esszéjében még a szűkebben vett, természettudományos terminus bevezetésével próbálkozott. Idõben õt is megelõzte a fogalmat ugyan még nem használó, de hasonló megközelítéssel élõ Joseph W. Meeker könyve: A túlélés komédiája: tanulmányok az irodalmi ökológia terén.  Az összehasonlító irodalommal foglalkozó szerzõ - nem mellesleg - vadrezervátumokban és természeti parkokban is dolgozott, sõt, egy rövid ideig Konrad Lorenz mellett tanulmányozhatta a természeti törvényeket. Az ökokritikusok egyre gyarapodó hada ma is újabb és újabb témákat talál, és különösen a kilencvenes évek elejétõl mind jobban körvonalazható kritikai iskolába tömörül: faj, osztály és nem kérdése mellett felveti a hely mint új kritikai kategória lehetõségét.  Sok esetben - különösen a huszadik század második felében, az ezredforduló felé közeledve - éppen a természet megjelentetésének hiánya ad kellõ témát az ökokritikusoknak, és szinte kivétel nélkül kitérnek a korunkat fenyegetõ ökológiai katasztrófa árnyékára, amely mintha minden műben ott sejlene. Számos elemzés a természettudományos módszerek átültetésének lehetõségét keresi, és új kutatási eredmények felhasználásával szól irodalmi művekrõl.

    Ezeknek a - hovatovább könyvtárnyi anyagot kitevõ - írásoknak a szerzõi azonban rendre elfeledik, hogy az irodalmi mű (sõt, alapja: a nyelv) maga is élõlényként viselkedik: gondozásra és szeretetre szorul, különben elsenyved, ám megfelelõ körülmények között lélegezni kezd, kivirágzik, s minden újabb olvasás és értelmezés nyomán új hajtása sarjad. Az egyes elfeledett vagy eltorzított, majd hosszú idõ után felkapott és kánonba illesztett reneszánsz kori szövegek remekül példázzák ezt a folyamatot. Az élõlényként értelmezett irodalom tehát leglényege szerint is az ökológiai gondolkozás tárgya, hát még ha hozzávesszük, hogy az írók, költõk, filozófusok maguk is emberek, akik ugyanúgy a természeti világ részeiként éltek és élnek, mint az egyes művek.

    Minden mindennel összefügg - állítja Barry Commoner elsõ ökológiai törvénye, tehát az irodalom és annak művelõi (sõt kritikusai és tanulmányozói) is kapcsolatban állnak egymással és az ökoszférával. Ez a megközelítés csak annyiban újszerű, hogy az elemzett műveket az ökokritikus nem pusztán a társadalmi viszonyok közepette értelmezi (bár ott is), hanem kitágítja a kört a világegyetemre, és ezzel számos új szempont lehetõségét teremti meg. Jó példa erre a Lear királyban Gloucester beszámolója a nap- és holdfogyatkozásokról, amit értelmezhetünk a kortárs hiedelmek tükrében éppúgy, mint történelmi és csillagászati szempontból, ugyanakkor a reneszánsz ember és a természet ambivalens viszonya is megmutatkozik benne. A komplex, globális rendszer részeként értelmezett művek ráébresztenek, mennyire életidegen a modern kor sokszor hangoztatott jellegzetessége, a ?természetbõl kiszakított? emberi lét, hiszen ha minden mindennel összefügg, akkor csak azon gondolkozhatunk el, miért próbál az ember mindenáron ?függetlenség?-re, kapcsolatok és kapcsolódások nélküli életre törekedni.

    A közelmúltban született ökokritikai írások jelentõs része a kortárs (elsõsorban az amerikai, de esetenként afrikai vagy ázsiai) irodalom egy-egy darabját vizsgálja. Scott Russell Sanders például felhívja a figyelmet a jellegzetes kettõsségre: a sikeres, nagy olvasóközönséghez eljutó kortárs regények szinte teljességgel megfeledkeznek a természetrõl, szereplõiket mintegy vákuumba helyezik; míg egyes marginális, a kritikai recepció által alig-alig említett irodalmi műben a legszorongatóbb ökológiai kérdésekkel találkozhatunk. Az egyik legkedveltebb téma Henry David Thoreau munkássága, aki irodalmi jelentõségét rövid remeteélettel emelte, és ezért a művészileg magasabb színvonalú, de konzervatívabb életszemléletű szerzõknél hitelesebb példának tűnik a kritikusok szemében. Más kutatók a romantikus költõk (leginkább Wordsworth, Coleridge, Keats) verseiben mutatják ki a korszakra jellemzõ természetfelfogás legfontosabb elemeit és napjaink irodalmára tett hatását.

    Meglepõen kevesen foglalkoznak azonban részletekbe menõen a reneszánsz irodalmával, bár az ökológiai diskurzusban közhelynek számít,  hogy a reneszánsz emberközpontúsága, a földrajzi felfedezések és gyarmatosítások kora jelentõs mérföldkõ a természetszemlélet megváltozásának történetében. A reneszánsz kori szövegek azért is különösen alkalmasak az ökokritikai vizsgálatra, mert maguk is ökologikusan épülnek fel: az általánosan elfogadott "plagizálás", az olykor szó szerinti sorok, témák, szereplõk, motívumok gyakori kölcsönzésének hatására a szövegek egymásba fonódnak, mint egy õserdõ indái.  A színdarabok szövegeit vizsgálva azt is számításba kell vennünk, hogy alkotóik ezeket rendszerint nem tekintették irodalmi műnek, csak afféle színpadon elõadható ?forgatókönyv?-nek, és az elõadások nem is ragaszkodtak a pontos szöveghűséghez, tehát minden este más és más (a mai színházi gyakorlatnál is sokkal jelentõsebben eltérõ) változatot hoztak létre, ezzel is folyamatosan formálva és életben tartva a színműveket.

    Minden mindennel összefügg, és ki tudná megmondani, a reneszánsz kori tudományos felfedezések, vallási meggyõzõdések, a hatalmi harcok és személyes véletlenek miként befolyásolták egymást, míg lépésrõl lépésre kialakult az a kulturális-társadalmi atmoszféra, amelyben az ember a természet fölé kívánt emelkedni, és többé nem szerves részként, hanem az egészet irányító (de legalábbis befolyásoló) úrként tekintett önmagára. Pontos évszámhoz, konkrét eseményhez nem köthetõ, mégis világosan érzékelhetõ változásról van szó, amely bár jóval (talán sok ezer évvel) korábban elkezdõdött, és napjainkban sem zárult le (legalábbis egyelõre, hiszen pillanatnyilag nehezen képzelhetõ el olyan optimista változat, amely kizár mindenféle globális ökológiai katasztrófát), a reneszánsz kultúrában jól megragadható lenyomatot hagyott.

    A természeten uralkodni vágyó ember elsõsorban a Bibliában talált megfelelõ ideológiát: "Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon." Az érvelés, az isteni megbízatás évszázadokon át újra és újra felbukkanó emlegetése azonban a Biblia egyoldalú értelmezésébõl fakad, hiszen azon túl, hogy az ember feladatát pontosan meghatározó mondattal is találkozhatunk: "És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté õt az Éden kertjébe, hogy mívelje és õrizze azt", a bibliai tájak lakosai (és itt nemcsak az Édenkertben élõ Ádámra és Évára, hanem a kiűzetés utáni népekre is gondolok) még környezetük szerves részei, akik kénytelenek elszenvedni a hét szűk esztendõt, és mit sem tehetnek a természeti törvények ellen, hiszen elképzelésük szerint az események Isten rendelésére következnek be. Természetfelfogásuk ennyiben nem áll messze az ókori politeizmustól, amely egy-egy istent vagy istennõt állít az erdõk, vizek vagy a föld védelmére, aki kedve szerint irányítja a természeti erõket, sõt, haragjában az ember ellen is fordíthatja (lásd például Akhilleusz harcát a Szkamandrosz folyóval vagy a pogány kelta Gloucester keserű megjegyzését az istenekrõl).

    A kereszténység elterjedésével a pogány természetimádás jelképei fokozatosan vesztettek jelentõségükbõl, és bár még ma is fellelhetõek határozott nyomai (gondoljunk csak a húsvét ünneplésével egybefonódott tojásfestésre és locsolkodásra, amelyek õsi termékenységi rítusokat elevenítenek fel, és más-más formában számos ország kultúrájában fellelhetõek), és a reneszánsz kori Angliában a mainál sokkal jelentékenyebb hatást gyakoroltak a művészekre is (a Szentivánéji álom varázserdejében még lépten-nyomon belebotlunk a kelta mítoszokba és legendákba), de eltávolították az embereket (elsõsorban az iskolázatlan, az erdõkhöz, mezõkhöz, folyókhoz mindennapi munkájuk során, ösztönösen kötõdõ néptömegeket) a természeti világtól. Jelzésértékű tény például, hogy a Gutenberg Biblia harmincegynéhány példányának bõrre nyomtatásához 1456-ban több mint ötezer borjú bõrére volt szükség: a keresztény ember (illetve az a rendkívül gazdag nemesúr vagy kiváltságos udvaronca, aki megengedhette magának, hogy ilyen könyvet megérintsen) tehát vallása gyakorlásakor kézzel tapinthatóan érzékelhette, hogy a természeti világ ura.