Festő a dombok közt

 

Somogyi Balázs János emlékére

 

Dombok és dombok és dombok.

Elindulsz. Éjébõl kibomló táj,

törzsekkel metszett féléber horizont,

sötétzöld tömbök, nyers kibontakozás.

A fákon a felszívott kontúrok,

rajtad a rövid kiskabát.

 

Nem rohanni, nem sétálni - menni,

mély lélegzeteket venni,

szívni a hajnal hasadtát. Mámorító józanság!

Kutyád le-lemarad mögötted,

aztán elõrevágtat messze, a kanyaron túlra,

összeköti a megtett és rád váró utat.

 

A táj a legtisztább beszéd.

Megunhatatlan, ahogy ismétli önmagát,

és sohasem ugyanaz, és nem lehetne más,

szeszély és törvény. Eligazítás.

Kimért, egyenletes léptekkel

felelhet rá, aki érti e beszédet.

 

Dombok közt, fák közt menni.

Ahova hívnak, beköszönni,

szót váltani, vagy csak hallgatni félszegen,

elköszönni, és indulni tovább.

Bánva csínján az idõvel,

csenni át jövendõ korokba, amit látsz.

 

Menni - lépteid kimérik, pórusaid felszívják

a teret, színeket, formát.

Nem kellenek skiccek. Összegyűlik belül,

ami festésre érdemes.

Menni kell, fák közt, dombhátakon át,

járni a somogyi iskolát.

 

Egyetlen tál étel egész napra.

Este eszed meg, 

de elõtte még lefested a tányért, a kanalat

lágy árnyékaikkal, ahogy az asztalra folynak.

Fogy a gyertya. A képek nem fogynak

benned - lázak folyama, ábrák abraka!

Egymásba hullanak nappalok, éjek.

Itt a virradat:

ágyadból magadat lábra köhögni,

elindulni, dombok közé tűnni.

Kutyád majd megáll, megsirat.