A Széchenyi utcai koldus

"Én nem ítélem el a koldusokat

csak azért, mert más az életfilozófiájuk,

mint a jóllakottaké"

(Ismeretlen utcaseprõ)

 

a színház árkádjai alatt ül a nyomorúság

trónusán viharvert tolószékében

a falakon túl az ideges város vinnyogása

fáradt szirének hosszan elnyújtott éneke

mintha víz alól dugná ki a fejét eltévedt medúza

arca kifejezéstelen akár egy ikoné

csak nagyra nõtt borostája viselkedik

pedig mint jól sikerült habos köpet

olyan szép a délután nyakát láthatatlan

kéz ellenkezõ irányba tekeri mint amerre

õ akarná hallani szinte a küszködõ inak és izmok

nyikorgását két szeme ellenkezõ irányba

elgurult golyó az eleven hús meleg sarában    

nem látja hát hogyan élik el elõle a várost

az egész világot a sietségükben magukat is

fellökõ emberek néha-néha felszisszen a karfára tett

üres konzervdoboz sötétje a beledobott aprópénz nyomán

taknya ezüstjén csillan a közelítõ alkonyat különös fénye

a hang ahogy megköszöni a kuncogó filléreket

mintha nem is a szájából jönne valahonnét a gyomrából

a bõre alól mert nincsenek szavai már csak a szervei

a csontjai hangoskodnak van mint a kõ

mint a szemrésbe szorult csillag benne minden seb lejárt

véget ért minden ünnep

a véletlen ajtórésébe szorult sorsa idegen

akárha a hold aranyozta Bükk feje búbja